A legzavaróbb, hogy a Madworld nincs ezzel egyedül – nemrég kavart indulatokat a szintén meglehetősen rövid Force Unleashed, ugyanilyen árazással, de számos hasonló játékot mondhatnánk még. Mi változott meg a játékpiacon és mikor? Milyen hosszúak voltak régen a programok, és milyenek most? Volt-e “aranykor”, vagy megszépülnek az emlékeink?

1. rész – A kezdetek

Egy játék hosszáról, végigjátszásáról igazából azóta van értelme beszélni, amióta létezik a videojátékokban a “lődd szét mindet”-nél bonyolultabb narratíva. Egy Space Invaders jellegű programmal addig birkózhatunk, amíg meg nem unjuk, ill. játéktermi változat esetén ki nem fogyunk a zsetonból – még megnyerés sincsen, a cél az, hogy minél több pontot szerezzünk, mielőtt elkerülhetetlenül fűbe harapunk. Mai szemmel kissé hihetetlen, hogy a játéktermi változat megjelenésekor készpénzhiányt okozott Japánban, mindenki az automatákba dobálta a százjenes érméit!

Ennél csak egy fokkal bonyolultabb, amikor kismillió egyre nehezedő pályán küszködhetjük végig magunkat különösebb cél nélkül, a végén pedig elégedetten hátradőlhetünk és megnézhetjük a megnyerést. Logikai játékoknál még ma is előfordul, habár egyre kevésbé – a Puzzle Quest sikere rámutatott, hogy ma már bizony az emberek ebben a műfajban is elvárják a történetet.

Habár látszólag most a játékok hosszáról és nem a narratíva bonyolultságáról van szó, ez a kettő mégis szorosan összefügg – egy Boulder Dash-szerű végeláthatatlanul sok pályás, különösebb történet nélküli programmal szintén körülbelül addig játszunk, amíg elegünk nem lesz belőle. Mivel a pályák általában kevés számú elemből álltak és egyszerűen előállíthatók voltak, a fejlesztő általában annyit gyömöszölt belőlük a játékába, amennyi hely csak maradt. Viszonylag újabb, PC-s példa a Supaplex – az itt látható videóban az utolsó, 111. pályát és a megnyerést (ha ugyan lehet ezt annak nevezni) tekinthetjük meg. (18 éven aluliak csavarják le a hangot!)

Valamennyire ebbe a kategóriába tartoznak azok a szerepjátékok is, amelyek pl. véletlengenerált térképeket használnak; vagy ha nem is, a játékosok az idejük legnagyobb részét végeláthatatlan labirintusokban töltik tápolással-csapkodással, és a történet kevésbé halad előre. (Az angol nyelvű szakirodalomban erre külön kifejezés létezik, a dungeon crawler.)

Ahogyan a technikai lehetőségek bővültek, úgy szorult egyre hátrább ez a típusú játék – megjelentek a kidolgozott történetek, amik eleinte még meglehetősen rövidek voltak; a változatos, kalandos cselekmény. Ennek a korszaknak jellegzetes játéka a Last Ninja (1987), későbbről az Another World (1991), filmszerűen megrendezett cselekménnyel, de mégis viszonylag rövid végigjátszással. A játékos ideje legnagyobb részét próbálkozással töltötte, és a helyes megoldás birtokában rendszerint 1-2 óra alatt végig lehetett szaladni a történeten. Ha visszagondolunk az 576 Kbyte / Commodore Világ időkre, akkoriban bizony még a gamer újságok rengeteg lépésről lépésre végigjátszást közöltek. Megtehették, a lapba belefért, és még nem volt minden háztartásban internet, hogy a GameFAQs-on segítséget találjon, aki elakadt. (Bezzeg ma egy Final Fantasy végigjátszása a Háború és békéhez hasonlítható terjedelmű.)

Egyre több minden fért bele a rendelkezésre álló tárkapacitásba, és a programozó dolgát is egyre magasabb szintű programozási nyelvek könnyítették meg (a futást meg lassították, de az más kérdés – a hardver teljesítménye növekedett, és a kettő kiegyenlítette egymást… legalábbis az ideális esetben). Megszülettek az olyasféle játékmonstrumok, mint például a Fate: Gates of Dawn (1991), amiben csak a fő történetszál úgy 200 órát vett igénybe, vagy a hasonlóan hosszú Wizardry 7 (1992). Általában ezekre gondolunk, ha visszasírjuk a régi szép időket…

(Zárójelben megjegyezném, hogy a szöveges kalandjátékok jóval korábban tartalmaztak bonyolult történetet, sok-sok órás játékidőt, és így tovább; de ezek nem angol nyelvterületen sohasem tudtak igazán betörni a játékipar fővonalába.)

Persze az emlékek megszépülnek, ezzel leginkább akkor szembesül az ember, ha szeret retró játékokkal foglalkozni. Ha visszagondolunk arra, mit tartalmaztak még gyerekkorunk gamer újságai nagy terjedelemben a végigjátszások mellett, megborzong a hátunk, és nem az élvezettől. Bizony. Az irányítást. Akkoriban a felhasználóbarát kezelőfelületet még nem igazán találták fel, vagy mondjuk inkább úgy, folyamatban volt a dolog. Ráadásul minden program másféleképpen kísérletezett, és Európa keleti felén dobozos kiadás és kézikönyv hiányában vagy rájöttünk, hogy kell az aktuális játékot irányítani, vagy nem. Mai szemmel olykor-olykor kimondottan borzadályos megoldásokkal is találkozhatunk. (Köszönet az észrevételért Marxnak!)

Azóta persze – nem kis részben az ezerszer elátkozott konzoloknak köszönhetően – meglehetősen szabványosult az irányítás. Ha leülünk egy mai cím elé, rögtön tudjuk, nagyjából melyik gomb mit csinál a kontrolleren, hogyan kezelhetjük a kamerát, és így tovább. Tükrözhetjük az Y tengelyt, sőt manapság már az X-et is (hogy ez utóbbit minek, az számomra rejtély), átkonfigurálhatjuk a gombok kiosztását, ha esetleg valamilyen fura szokásunk lenne, és így tovább. PC-n elég csak az FPS-ek teljesen standardizálódott billentyűzet+egér irányítására gondolni, de akár speciális célhardvereket is beszerezhetünk, ha valami mégse tetszene. (Én egy ilyet kaptam az előző születésnapomra öcsémtől, és elmondhatom, hogy Photoshophoz egyszerűen szenzációs, veszett jó. Játszani viszont nem szoktam vele ) Ma már csak akkor szembesülünk az irányítás gondjaival, ha ezek a testreszabási lehetőségek elmaradnak – például a közelmúltban nekem a Final Fantasy XII okozott morc perceket az átállíthatatlan (ráadásul meglehetősen furcsa) kamerakezelésével.

A ‘régi szép időkben’ viszont meglehetősen sok idő elment magára arra, hogy kitaláljuk, hogyan kell az aktuális kedvencet irányítani (hacsak nem egy egyszerű-mint-a-faék platformjátékról volt szó). Én pl. angoltudásom nem elhanyagolható részét annak köszönhetem, hogy addig nem voltam hajlandó leszállni a Civilization első részéről, amíg rá nem jöttem, mit kell benne csinálni és hogyan. Ez olyan hetekben vagy inkább hónapokban mérhető időbe telt…

Ha az emlékeink torzítanak, akkor mit használhatunk arra, hogy reálisan felbecsüljük a játékprogramok hosszát, és megállapíthassuk, hogy hogyan változott az idők folyamán? A következő részben kiderül!

Már több kellemes videojátékok inspirálta zenéről volt szó itt a blogon, most a Desert Planet finn együttest szeretném bemutatni nektek. Észak-Európa egyszerre a szintipop és a demoscene fellegvára, nem véletlen, hogy sokan összeházasítják a kettőt és megszületnek a “nyolcbites slágerek diszkóritmusban”. Jó ez nekünk? Igen, igen!! A tovább után következzen hát a masszív prüntyögés, Mariotól a marslakókig…

Az Another World (Amerikában Out of this World címen jelent meg) 1991-ben forradalmasította a játékvilágot. Elsőként Amigára, PC-re és Atari ST-re jelent meg (mi a legelső PC verzióval játszottunk), de az elsöprő siker hatására a későbbiekben számos más platformra is elkészítették, a Super Nintendótól a mobiltelefonokig.

Főhősünk, Lester a tűzvörös hajú fizikus a laborban éjszakázik, a részecskegyorsító indítópultja mellett; elindítja a 23. számú kísérletet (hmmmm, 23?), de ekkor villám csap a létesítménybe és Lester átkerül a címben is említett Másik Világba. Semmiféle instrukciót nem kapunk, nincsen a képernyőn semmiféle információ arra nézvést, hogy hány életünk van, milyen erősek vagyunk vagy effélék – az Another World szó szerint bedobja a játékost a mélyvízbe, ugyanis Lester rögtön egy vízzel teli medencében találja magát, és lentről gyanús csápok közelednek… Eric Chahi, a vezető fejlesztő (habár nem tudom, lehet-e vezető fejlesztőnek nevezni, amikor összesen ketten voltak a projektben) mindent bevetett annak érdekében, hogy moziszerűvé tegye a játékélményt, filmes vágásokkal és dramaturgiával, ami akkoriban teljesen újnak számított a számítógép képernyőjén.

A technikai megoldások is igencsak haladó szelleműnek számítottak: Chahi videóra felvett mozgásokat másolt le poligonokkal, így a játék kevés helyet foglalt és mindennek ellenére akkoriban megdöbbentően élethű és folyamatos mozgással rendelkezett. (A hivatalos honlapon megnézhető a játék autó, amit az intróhoz használt, és a fa pisztoly, amit az akciójelenetekhez…) Persze mindezek az újítások teljesen hiábavalóak lettek volna, ha nincsen meg a hangulat, ami az egészet összetartja, a játékost pedig a monitor elé szögezi.

Az Another Worldöt fél-egy óra alatt végig lehet játszani, ha tudjuk, mit akarunk csinálni. (Az Amiga verzió rövidebb, mint a PC!) A program mégis hosszan tartó élményt nyújt, mert csakúgy mint Lesternek, első nekifutásra fogalmunk sincs, hogy ebben a furcsa és ismeretlen világban mi a jó édest kellene tenni a puszta életben maradáshoz. Abszolút hozza azt az elveszettségérzést, amit a főszereplő is érezhet. Először a helyi flóra és fauna támad nekünk, aztán értelmes lényekkel is találkozunk, habár ők szerencsére nem mind ellenségesek, de a lőfegyvereket azért ismerik és előszeretettel használják. (Beszélni a nyelvük ismerete híján persze nem lehet velük, de azért szemlátomást vannak az emberekkel közös kulturális vonásaik…) Változatos halálnemek várnak ránk, de szerencsére tetszőleges számú újrakezdési lehetőséggel rendelkezünk, amire bizony szükség is lesz.

A mellékelt videóban a teljes Amiga változat végignézhető, az intró 2:50-ig tart, úgyhogy onnan tovább csak saját felelősségre! Van Windows XP verzió is, némiképp felújított grafikával, és gyakoribb “mentési” lehetőséggel. (Amikor meghalunk, kapunk egy kódot, és azt kell beütni.) Akit kicsit is érdekelnek a régi játékok, mindenképp próbálja ki, ezer forint alatti összegért beszerezhető a nagyobb szaküzletekben – ha jól emlékszem, igazi retrórajongók számára a grafika is visszaállítható a korábbi változatra.

Eric Chahi pedig éppen most tervezi nagy visszatérését a játékiparba, rajta tartjuk a szemünket…

Régi problémám, hogy mostanában nem nagyon készül igazán jó platformjáték, legalábbis a klasszikus fajtából, vagyis, hogy az ember jól megtervezett pályákon fut, szalad, ugrándozik, neadjisten gondolkodik. Le a kalappal a Super Mario Galaxy előtt, ami korrektül képviseli a műfajt, de ha körbenézünk a játékok között, akkor valami nagyon nem stimmel. Imádom például a Castlevania sorozat platform-szerepjáték hibridjeit, de azok sokkal inkább szólnak már a szerepjáték-, mint a platformelemekről; vagy ott van a minden más szempontból zseniális Psychonauts, ami az utolsó előtti pályát kivéve sokkal inkább egy dialóg- és gyűjtögetéscentrikus kalandjáték, mint platform. (Az olyanokat meg már ne is említsük, mint a kritikusok által is nagyrészt dícsért Death Jr.: Root of Evil, aminek ezért nagy várakozással néztem elébe, de hamar kiderült, hogy ezt a játékot már platformnak nevezni is ciki.)
Hogy hová lettek a klasszikus platformjátékok? Valahogy az a tapasztalatom, hogy az egykor platformnak nevezett műfaj teljesen átalakult, s ebben a változásban nem kizárólagos, de igen nagy mérföldkő volt az 1997-es Castlevania: Symphony of the Night. Koji Igarashi producer korszakalkotó ötlettel olvasztotta egybe végleg a platformműfajt a számítógépes RPG-k egyes elemeivel, megújítva az akkor már kicsit rozsdásodó Castlevania-sorozatot, és egy mai napig helyt álló játékot létrehozva. A nagy egybefüggő játékterek és fejlődő-fejleszthető képességek persze messze nem először jelentek meg platformjátékban, hiszen ugyanezeket már az 1986-os Metroid is tudta, sőt, bizonyos szempontból a Rockman (mifelénk Megaman) is erre épül. Ha megnézzük a DS-re készült legújabb Rockman-sorozatot, a ZX-et, megtaláljuk benne a hagyományos platformpályákat ugyanúgy, mint a fejleszthető fegyvereket vagy a főhős tulajdonságait javító cuccokat – s ezek az elemek már a kilencvenes évek eleje óta részei a Rockman-játékoknak.
A fentiekben ismertetett játékelemek tehát a legklasszikusabb platformoktól sem voltak idegenek, valami miatt mégis a Symphony esetében beszéltek először platform-RPG hibridről, és valahogy bekerült a köztudatba az, hogy “a platform önmagában már nem elég”. Eltelt tíz év, és ma már a szakikon kívül ritkán hív bárki is platformnak vagy platformernek egy játékot, a három dimenziós korszakban ugyanis szépen lassan átalakult a műfaj neve a belepakolt elemek függvényében. A leggyakoribb megnevezés ma már a semmitmondó action-adventure, vagyis akció-kaland, amibe gyakorlatilag minden belefér, és jól el is rejti a hiányosságokat.
Valószínűleg azért lett a shovelware, a kevés pénzből kevés energiabefektetéssel összetákolt szoftverek terepe az egykori platformjáték, mert (az autóverseny mellett) egy mászkálós-ugrálós programmotort a legegyszerűbb összedobálni, a kegyelemdöfést pedig a platformok lelkét adó pályatervezésen való spórolás adta meg. Nézzük csak meg kiskedvencemet, minden idők egyik legrosszabbra értékelt címét, a Wiire nem is olyan rég kiadott Ninjabread Man-t, ami tökéletes iskolapéldája az elmondottaknak. A komplex pályatervezés helyett túlságosan tágas, üres játéktereket látunk, s hogy ez ne tűnjön fel, indul meg a kompenzálás, jönnek be az olyan elemek, mint a gyűjtögetés, ami igen gyakran épül a “csapj szét egy tereptárgyat, abból kiesik 6 darab izé, gyűjts össze százat és fejlődik a karaktered” típusú megoldásra, ami rendkívüli módon meg tudja hosszabbítani a játékidőt, csak épp minőségi tartalom nélkül.
A jó platformjáték utáni keresésemben végül vissza kellett tekernem néhány évet az időben, ugyanis rájöttem, sosem játszottam a sokszoros díjnyertes Prince of Persia: The Sands of Time-mal. A Prince of Persia sorozat viszontagságos történetének egyik csúcsa (a másik két csúcs a két klasszikus, eredeti program) ez a gyakorlatilag teljesen puritán játék, amiben nincsenek idióta tennivalók, a játékmenetet feleslegesen bonyolító elemek. Csak a herceg van, az ellenségek, a pályákat alkotó tereptárgyak, az életerőt visszaállító gyógyvizek, meg persze a tőr, amivel adott számú alkalommal visszaforgathatjuk az időt, ha valamit rosszul csináltunk. (És aki emlékszik, milyen gyakori dolog a halál a Prince of Persia-sorozat korábbi részeiben, az tudja, hogy ez nagyon is szükséges képesség) A grafika mára már kicsit megkopott, de a hangulaton ez keveset változtat. Egyedül a 3D-s platformerek kamerakezelési gyermekbetegségei hozhatók fel negatívumként.

Ami a fentiek ellenére menteni látszik a platformjáték műfaját, az az, hogy a Wii Virtual Console, illetve a Wiiware és az Xbox Live Arcade hatására véglegesen kitört a retro-láz, és ezt a hullámot a Capcom úgy készül meglovagolni a közeljövőben (elvileg már most szeptemberben), hogy kiad egy a 8-bites Nintendo-korszaknak teljes egészében megfelelő Megaman-játékot.
Hogy mennyire komolyan gondolják a nyolcvanas évek szellemének felelevenítését, mutatja a játék borítója, amihez azt hiszem, semmilyen kommentár nem szükséges. Hamarosan (főleg, ha kiderül, hogy Európában mikor lesz elérhető a cucc) külön cikkben emlékezünk meg a régi-új Megaman 9-ről, mert azt hiszem, hogy a hír hallatára sok, hozzám hasonlóan a nyolcvanas évek közepén felnőtt olvas
ómnak megdobban a szíve.

A cikkben szereplő játékok adatlapjai

Castlevania: Symphony of the Night
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 1997, 2007
Platform: Playstation/Sega Saturn, PSP/Xbox 360
Gyártó: Konami
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+ (erőszak, vér)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Középhaladó-haladó
Beletanulási idő: Rövid
Az eredetileg Playstationre és Sega Saturnra készült cím két mai konzolra készült remake-je közül az Xbox360-as kevesebb szoftverhibát tartalmaz, viszont csak a PSP verzióban játszható a Saturn-változatból a másik főhős, Maria Renard. A másik fontos különbség, hogy a PSP verzióhoz újrafordították a szöveget, amitől lehet, hogy jobb lett a játék. (Ha kijavították például a játék végén elhangzó monológot, aminél a Playstation-angolban a sötétség haldokló ura B-szinkronhangján fennkölten idéz a Máté evangéliumából, máris örülök.)

Death Jr.: Root of Evil
Osztályzat: borzalmas
Kiadás éve: 2008
Platform: Wii, PSP
Gyártó: Eidos
Műfaj: 3D platform-kaland
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint káromkodást és szex-utalásokat tartalmaz, én ilyet nem találtam)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Kezdő
Beletanulási idő: Rövid
Nem is értem, hogy bírtak ennek jó pontszámokat adni egyes nemzetközi magazinok. (Persze tudom: úgy, hogy azok minden játéknak jó pontszámot adnak.) Összedobált, unalmas, repetitív pályák a gyűjtögess-ugrálj-lőj fajtából. Az alapfelállás a kaszás gyerekével és barátnőjével nem is lenne rossz, de megvalósítás rettenetes. Látszik, hogy a Psychonauts atmoszféráját próbálja lemásolni, de ebből csak erőltetett jópofáskodás lesz.

Megaman ZX / Megaman ZX Advent
Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2007 / 2008
Platform: DS
Gyártó: Inti Creates / Capcom
Műfaj: Platform
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint erőszak van benne, de igazából maximum emberformájú robotokat lehet benne kaszabolni)
Nyelvigény: Középfok
Nehézségi ív: Haladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Egybevettem a két játékot, mert bár a történetük más, az alapelképzelésben nincs köztük különbség. Adottak gyerekek, akik a biofém nevű misztikus anyag különböző előfordulásaival való találkozás nyomán különböző képességű biorobotokká tudnak átalakulni. Mindkét játék szép és izgalmas, ugyanakkor nehéz, az Advent különösen nem ajánlható kezdőknek, annyira röhejesen kevés mentéspontot sikerült elhelyezni.

Prince of Persia: The Sands of Time
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2003
Platform: PC, Gamecube, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Ubisoft Montreal
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimális
Nehézségi ív: Középhaladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Annak idején rendkívül sok díjat zsebelt be, nem is tudom, hogy kerülhette el öt éven át a figyelmemet. Viszont épp az eltelt idő miatt lehet retrospektíve látni, hogy mennyire üt az eredeti játékot is szerző Jordan Mechner minimalista, az egyszerűségre és a tiszta játékra koncentráló szerkesztése. Sajnos a későbbi PoP-játékokhoz Mechnernek már nincs köze, s ez látszik is – az ezt követő részt öt perc játék után hagytam abba, mikor az első tutorial megtanított nyakat kitekerni és fejet levágni jó véresen. Akkor már tudtam, hogy ez a Prince már nem az a Prince.

Psychonauts
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2005
Platform: PC, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Doublefine / Majesco
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimum középfok
Nehézségi: Középhaladó
Beletanulási idő: Rövid
Egyszer mindenképpen meg kell, hogy kapja a saját cikkét, a Psychonauts az ex-Lucasartsos Tim Schafer munkája, akinek többek között olyan játékokat köszönhetünk, mint a Full Throttle. A jó öreg Lucas-kalandjátékok meghatározó pozitívumai, az egyedi szereplőgárda, az isteni dialógok, a magával ragadó világ mind megvannak. Bár játékszempontból több szempontból is gyenge, a sehol máshol nem látott ötletek és a játékélmény ezt teljesen egyensúlyozza.

Monty on the Run, hörcsög-változat:

Videó az eredeti játékmenetről:

És bónusz videó: a zene a C64 Orchestra előadásában.

Space Invaders Extreme

Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Retro űrhajós lövöldözős
Korosztály: 3+ (PEGI)
Nyelvigény: Nincs
Nehézség: Középhaladó-profi
Beletanulási idő: Nincs
Kifáradási idő: 15 perc után már fárad a szem

Idén harminc éves a Space Invaders, minden idők egyik legfontosabb játékprogramja. A Pong utáni első hatalmas, világraszóló sikerként 1978-ban végigsöpört a világon, népszerűségével utat engedve a számítógépes játékok későbbi tömeggyártásának és örökre belevésve az emberek agyába azt a szókapcsolatot, hogy számítógépes játék. A jubileumra a Square-Enix fogta magát és vállalta, hogy elkészíti a remake-et, ami hatalmas szerencsénkre sokszorosan lealázza a szintén a Square berkeiből kikerült, rettenetesre sikerült Arkanoid DS-t. Pörgős, felújított játékmenet, remek zene és az eredeti játékhoz való hűség jellemzi a Space Invaders Extreme-et, amiből csupán egyetlen apróság hiányzik — de lehet, hogy ez nem is baj. Részletek és az eredetivel való összevetés a tovább után.

Mai szemmel persze egy kicsit nehéz megérteni a Space Invaders egykori sikerét, mert miből is áll a játék? Mi vagyunk alul, felül jönnek az űrlények egyre gyorsabban, meg néha fent elzúg egy ufó (eltalálva pluszpont). Ha mindet lelőttük, kezdődik elölről az egész, csak egyre gyorsabbak, és egyre közelebbről indulnak. A megnyerő az egészben amellett, hogy Tomohiro Nishikado egész műfajt teremttett vele, az a hangulat, ami ma is magával ragad (bár az eredetivel nem tudunk játszani, egy egész hű flash klón ingyen kipróbálható a neten). Mint azt Nishikado a Rise of the Videogame dokumentumfilm-sorozat első részében elmondta, az eredeti zenét (hangot, pittyegést) annak idején úgy tervezte meg, hogy az az emberi szívverésre és annak ritmusára hasonlítson, aztán ahogy jönnek közelebb a szörnyek, úgy gyorsul a tempó, egyszerre generálva és leképezve a stresszt a játékosban. Ez a pszichológiai hatás ma is megvan, és valószínűleg ez volt a siker egyik kulcsa.

Ha erről az oldaláról közelítem a Space Invaders Extreme-et, akkor a negatívummal kezdem, hiszen ezt az érzést reprodukálni nem tudja, talán nem is akarja – és lehet, hogy ez nem is baj. A Space Invaders igazi hidegháborús játék, amiben nem lehet nyerni: bármit csinálsz, bármeddig jutsz, a szörnyek egyre közelebb vannak és egyszer mindenképpen meghalsz. Ez az erős hidegháborús életérzés nem csak a kor számítógépes játékaiban, de filmjeiben is ott van (Emlékszik még valaki például az 1983-mas Háborús játékokra Matthew Broderickkel? Szájbarágós, de tényleg erről volt szó.) Hát ez az érzés a Space Invaders Extremeben már nincs meg, pedig talán épp ettől a hozzáállástól érdemelné meg az eredeti játék az extrém jelzőt.

De ha ezen túllépünk, és nem bánjuk, hogy nem akarjuk félelemterápiára használni pénzért vásárolt szoftverünket, akkor megnézhetjük, mi az, amit viszont nagyon jól csinál új szerzeményünk. Elsőre furcsa egyvelegnek tűnik, de az Extreme megtartja az eredeti grafikát, az eredeti szörnyeket, és a színeken kívül nem ad hozzájuk semmit sem. Ettől lesz retro a design, amit az ember egy-két perc alatt meg tud szokni. A színekből eredő játékmenetbeli fejlesztés az, hogy a megfelelő sorrendben eltalálva a szörnyeket halmozhatunk mindenféle kombókat. Ezek közül a legalapvetőbb, ha egymás után négyet találunk el ugyanabból a színből (a fehér joker, nem számít), ekkor kaphatunk mindenféle fejlesztéseket, persze csak limitált ideig: a kék lézert, a zöld négyes lövést, a piros robbanó lövést ad.

Az ufók is megmaradtak a régi játékból, most ezek jelentik a minijátékok kulcsát: egymás után valahány darabot eltalálva egyszercsak bejön egy villogó ufó, na őt kell eltalálni, és kapunk valami tizenöt-húsz másodperc alatt végrehajtandó feladatot (lőjünk le nyolc szörnyet, tíz ufót, stb.) egy külön kis pályán. Ha ezt megcsináljuk, megint csak limitált ideig kapunk hiperszuperlövést, ha nem, egyszerűen visszadob minket oda, ahol voltunk. Ezekre a szuperképességekre szükség is van a későbbi pályákon, a harmadik-negyediken már nagyon sok formációt kell kilőnünk a pálya végéig, és csak három életünk van pályánként.

Egy fontos újítás van még (azon kívül, hogy természetesen nem csak egy formációnyi űrlényle lődözhetünk), ez pedig a főszörnyek. Mivel munkába menet és hazajövet metrón szoktam játszani (így is találtam rá erre a játékra, hiszen egy pálya kb. 7-8 perc, épp a Klinikák-Árpád híd távolság), elsőre nehéz volt megállni, hogy ne röhögjek fel, amikor szembejött a rendkívül félelmetes főellenség mind az összes pixelével. Ez is benne van az eredetihez való hűség részében a játéknak, nem csináltak külön főellenségeket, csak az eredeti játék szörnyeinek kinagyított változata ellen csatázhatunk. Ezek megoldása viszont kreatív, van hogy minden egyes kinagyított pixelt egyenként kell kilőni, amíg el nem érjük az érzékeny piros pixelt a szörny tetején, vagy (mint jobboldalt) egy dupla támadással van dolgunk és mindig a megfelelőt kell lődözni, szóval itt is van kreativitás a dologban.

Egy dologra nem jöttem még rá, hogy a zene pontosan hogy működik. Elektronikushoz képest kellemesnek mondható zene van, amihez illeszkednek a hangeffektek is (a lövéseink hangja például mindig igazodik ahhoz, ahol épp a zene tart, gyakorlatilag így az egyik szólamot mi adjuk), viszont a pályák normál részén a képernyő tetején még számol valamit a program, drumot meg basst meg ilyeneket, és ha ezekből összejönnek megfelelő számok, akkor megint valami speciális dolgot kapunk — ennek működéséről azonban jelenleg még lövésem sincs. Egyike azoknak a dolgoknak, amiket ki kell tapasztalni.

Összességében mindenkinek ajánlani tudom a Space Invaders Extreme-t. Hozza az adernalint, ha nem is annyira durván, mint elődje, és bár nem ugyanaz a játék, sokban hasonlít rá és nem alázza meg az emlékét, mint tette azt az Arkanoid DS. Azt az egyet nem sikerült még kiderítenem, hogy hány pálya is van valójában, engem most a negyediken irtanak a szörnyek, ez már elég nehéz ahhoz, hogy ne tudjak rajta túljutni elsőre-másodikra-harmadikra. Gyakorlat teszi a mestert.

Super Nintendo (röviden SNES) emulátor pc-n már régóta létezik, jó és szeretjük, mert ha félretesszük a romok (az eredeti játékkártyákról készült lementett virtuális másolatok) okozta legális aggályokat, akkor újraélhetjük gyerekkorunk kedvenc játékait – márpedig romok letöltésére kinek-kinek vérmérséklete szerint van módja elég, a saját játékok archiválásától egészen a különböző rom-dump oldalakig. SNESre ráadásul félelmetes mennyiségű játék jött ki, sőt, ellentétben a Genesis-szel (talán itthon ismertebb volt Sega Mega Drive néven) ezek legtöbbje igen jó minőségű, viszonylag kevés az átirat, annál több köztük az eredeti alkotás – sokat pedig rajongók lefordítottak azon japán kiadások közül, amik soha nem jutottak el a nemzetközi piacra.

A SnemulDS most a 0.6-os verziónál jár, nekem SuperCard-on (ami itthon is beszerezhető) minden további patchelés nélkül működött, a romokat kitömörítve smc formátumban szereti, azonban vagy két tucat játékból egy-kettő volt olyan, amelyik zavaró hibák nélkül működött. DS-re sok a gagyi remake és átirat, jó lenne a régi eredetivel játszani, gondoltam, de sajnos a SnemulDS jelenlegi állapotában még nagyon messze van attól, hogy használhatónak lehessen nevezni. Tulajdonképpen hosszas próbálgatás után régi kedvenceimből egy olyan játékot találtam, ahol nem voltak grafikai hibák: hiába a neten fellelhető kompatibilitási lista, amit játszhatónak minősítenek, az is a legtöbbször úgy játszható, hogy el-eltűnnek figurák, vibrálnak színek, vagy a hátterek mélysége (retegei) vannak összekavarodva. A YouTube-on fellelhető videók azt a keveset mutatják, ami úgy-ahogy működik, a hibákról már nem szól a fáma.

Az emulálás sebességével nem lenne gond – amúgy hangsúlyozom, emulálni mindig roppant nehéz, hiszen egy gép teljes architektúráját kell “eljátszani”, így aki azt állítja, hogy DS egy erős gép, ilyen szempontból bizony nagyon téved: amikor PC-n megjelent a ZSnes (2000 előtt), az akkori gépemen sajnos be-belassultak játékok – azonban a minőség rémes, ráadásul az utóbbi időben a fejlesztő nemcsak a honlapot hanyagolta, hanem a fejlesztést is, ami nem csoda, ha valaki ezt csak szabadidejében teszi (egyetem, vagy munka és család után, mellett). Szomorú vagyok, mert egy erős SNES emulátorral a DS szárnyalhatna a rajongók körében – persze ez a Nintendo-nak nem üzlet, ezért annak is örülhetünk, hogy a hasonszőrű fejlesztéseket nem akadályozza (függetlenül attól, hogy az emulátor milyen jogi kategóriába kerül, egy cég már néhány jogi fenyegetéssel is sokat el tud érni), ugyanakkor mennyire csodálatos volna a Final Fantasy régi darabjait elővenni, mindenféle 3D-s “feltupírozás” nélkül, vagy játszani az eredeti Castlevania darabokkal, amikor a franchise még csak szárnyait próbálgatta?

Erre persze várnunk kell és reményre nincs ok, az emulátor régóta nem frissül; mivel azonban a forrása nyílt, így talán akad valaki, aki eléggé ért az arm processzorok lelki világához és vonzza annyira a téma, hogy felkarolja a projektet; ha ez így is lesz, nem pesszimista jóslat, hogy még sokáig be kell érnünk az átiratokkal, ne is számítsunk gyors, játszható, SNES játékokra a DS-en.

Egész pontosan Noctis IV, ugyanis nem ez az első verzió. Igaz, hogy nagyon régóta lett frissítve, noha a fejlesztő (aki egy szál maga viszi a projektet) már évek óta ígéri, hogy lassacskán elkészül a Noctis V. No de ne szaladjunk ennyire előre! Miről is szól a játék? Talán már kitalálhattátok: a világűr felfedezéséről. És még? Hát, ennyiről. Hasonló címek azonban vannak (még ha sajnos nem túl sokan is), úgyhogy miért mondom azt, hogy egy nagyon egyedi játékról van szó? Lássuk csak először a történetét!

A galaxisban egyetlen ismert értelmes faj van, a macskaszerű felysiaiak. Békésen vadászgattak madarakra, meg mellesleg megalkottak egy flottányi űrhajót, amelyek fedélzetén a felfedezők nekivágtak a Világegyetem felfedezésének. Mivel ez egy időigényes feladat, ezért a felszerelésüket úgy alakították ki, hogy tetszőleges ideig meg tudjanak odakint élni. Az előre megbeszéltek szerint aztán sok-sok évvel később visszatértek az űrutazók – és nem találtak semmit. Az anyacivilizációjuk minden látható nyom nélkül eltűnt, csupán néhány régi rom maradt, és azokból sem derült ki semmi. Ezért a felfedezők újra nekivágtak a világűrnek, hogy folytassák az eredeti küldetésüket, és hogy megkeressék az elveszett fajtársaikat is.

Sajnos az évek során egyre kevesebb bejegyzés születik az utazók közös útikalauzába, hiszen szép lassan halnak ki a felfedezők – és itt jövünk a képbe mi. Egy ilyen egyszerű, de nagyszerű űrhajó fedélzetén kezdünk, Felysia körüli pályán: és először csak nézünk, hogy most mivel mit kéne csinálni. Ez azonban (sok hasonló játékkal ellentétben) nem azért van, mert rögtön elénk van zsúfolva rengeteg kezelőszerv, amikkel azt se tudjuk, hogy mit csináljunk: épp ellenkezőleg. A játékot fps nézetből (First Person Surveyor?) irányítjuk, de kizárólag az egér segítségével (kivéve persze akkor, ha valamit be kell gépelnünk), és bizony az űrhajó belülről roppant puritán. (Pedig nem is ezt várnánk a macskáktól!) Hát, akkoriban ennyire volt képes a hardver, ugye. Ami viszont meglepő, az az, hogy mi mindent ki lehet egy ilyen játékból hozni. Van ugyanis egy egész galaxisunk, rengeteg csillag körül még több, gyalogosan bejárható bolygóval.

Fura lenne azonban, ha mindenféle támpont nélkül indulnánk ki, mivel egyedüli felfedezőként ez kicsit durva lenne, nem? Ez azonban nem egészen így van: a Noctis az egyik (ha nem az) első ún. “offline multiplayer” játék. Nem csak mi barangolunk a játék univerzumában ugyanis, hanem az összes többi játékos az internetről. Igaz, hogy a játékban nem fogunk tudni velük találkozni (mondjuk erre az esély igazán minimális lenne), de mégis követhetjük őket útunkon: ugyanis mindenki egy közös adatbázisba, útikalauzba írhatja, hogy hol járt, mit látott a saját maga által elnevezett bolygókon. Ha pedig mi olyan helyen járunk, ahol még előttünk senki sem volt (mivel a Világegyetem hatalmas, ez nagyon hamar be fog következni), akkor mi is elkeresztelhetjük a csillagokat, bolygókat, holdakat a saját belátásunk alapján, majd rajtuk körülnézhetünk, és megoszthatjuk a többiekkel, amit arra érdemesnek tartunk. Ez úgy történik, hogy a számítógépnek egy parancsot kiadta összetömörítjük a saját naplóbejegyzéseinket, és miután ezt a file-ot elküldjük a fejlesztőnek, az útikalauz következő kiadásába belekerülnek a saját műveink is.

Most már csak az a kérdés, hogy mégis mit láthatunk a képernyőn, milyen a játék grafikája? Hát, ahogy a mellékelt képeken is láthatjátok, mai szemmel nézve bizony elég siralmas. Nem egy mai csirke a program, és ez sajnos meg is látszik rajta, de mégis roppant változatos tud lenni a galaxis, és mindig találunk valami újat. (Ha nem, akkor rosszul nézelődünk ) Kell fantázia mondjuk a dologhoz rendesen, de ha valaki fogékony a hasonló dolgokra, akkor szerintem tetszeni fog neki a játék. Ahhoz képest, hogy milyen szerények a képességei, igazán változatos bolygókon járhatunk.

Ez ráadásul a rajongók által továbbfejlesztett Noctis IV CE-ben méginkább így van. Pár évvel ezelőtt a fejlesztő kiadta ugyanis a Noctis forráskódját, és az alapján készítették el ezt az új verziót. Sokkal újabb grafikát ne várjunk, ahhoz újra kellett volna írni az egész programot (ami egyébként egy saját fejlesztésű programnyelvben, az ún lin.o.leum-ban íródott), de rengeteg újítás, fejlesztés és kényelmi funkció kapott helyet benne. Az egyetlen gond az, hogy mivel a világot felépítő algoritmus is új, a két Univerzum nem ugyanaz, így a naplóval sem érünk semmit.

Éppen ezért nem is nagyon tudom, melyiket ajánljam: habár a legbiztosabb az eredeti változat kipróbálása, hiszen nagy hiányosságokat, programhibákat nem fogunk észrevenni benne (az utóbbiakat a CE kreálta ), és azt a világegyetemet mégis több éven keresztül rótták a felfedezők. Az egyetlen kár az, hogy 2005 óta nem csinált új gyűjteményt a fejlesztő – habár lehet, hogy csak én kerestem rossz helyen.

Úgyhogy akinek van kedve kipróbálni, milyen is a 100% sandbox-érzés, azoknak bátran ajánlom a Noctist. Nem mondom azt, hogy egy életre le fogja kötni őket, vagy akár csak hosszabb időre, de mindenképpen érdemes egy ilyen egyedi játékot kipróbálni – aztán hátha jobban meg is tetszik. Elsőre egy picit szokni kell az irányítást, de viszonylag hamar bele lehet jönni, és akkor már magától értetődő a játék kezelése. (Mondjuk újabb érv a CE-verzió mellett, hogy azt már kicsit “modernebben” is lehet irányítani.)

Úgyhogy hajrá, a játékot itt találhatjátok meg: de aztán ha megtetszett, és játszotok vele, akkor tessék dokumentálni a felfedezéseket rendesen! Hátha nemsokára mégis jön az új kiadás

(A korábban említett CE-változatnak valamiért nem megy a honlapja, addig is a fórumon keresztül letölthetitek a frissítéseket.)

Igazából múlt heti hír, de azért vártunk mostanáig a kirakásával, mert annyira szürreálisan hangzik, hogy hátha valaki nem kattint rá a továbbra és április elsejei tréfának hiszi (vagy épp azért kattint rá!). Nem az, az információ teljesen valódi, akinek van otthon Wiije, az bármikor maga is meggyőződhet róla, ha még nem tette volna. Youtube videókkal is szolgálhatunk:

Uridium

International Karate

Akinek nincsen hozzá konzolja, az se aggódjon, mert gyakorlatilag bármilyen mai hardverhez létezik jó minőségű C-64 emulátor, a különböző mobiloktól a kenyérpirítókig PDA-kig, és még Wii pontokat se kell fizetni érte (persze általában egy egészen picit bonyolultabb működésbe hozni, de tényleg csak egy egészen picit).

Mi csak gratulálni tudunk a Nintendónak, annál is inkább, mert a Virtual Console választéka más platformokon helyenként meglepően gyenge, az igazi régi jó cuccok mellett egyik-másik NES, stb. játék tényleg jobb lett volna, ha csendben örökre eltűnik a süllyesztőben. Most még nem vásároltuk meg az Uridiumot és az IK-t (vajon a folytatás, az IK+ is kijön majd?), úgyhogy a konverzióról nem tudunk részletes véleményt alkotni, de mind a kettővel én személyesen is sokat játszottam és anno az nekem jó volt.

És nektek mi volt jó? Miket látnátok szívesen a Virtual Console-on és/vagy mikre emlékeztek örömmel?

Az én néhány kedvencem:

* Last Ninja sorozat
* Dizzy sorozat (szerintem ebből egy csomó rész kimaradt az életemből, de amikkel játszottam, azokért odavoltam)
* International Karate+
* Krakout
* Pit Stop 2 (talán ezzel játszottam a legeslegtöbbet, multiban, de mai szemmel szerintem nem élvezném annyira)
* Myth (hú, ennek most fedeztem fel, hogy Amiga verziója is volt, és egészen máshogy néz ki!)

De biztos sok kimaradt… ebben a bejegyzésünkben van egy remek videóösszeállítás, lehet csemegézni. Osszátok meg velünk is az élményeket!

Ráadásul a program még ingyenes is. Egy elég régi (egészen pontosan 1987-es) játékról van szó, aminek a neve: The Fool’s Errand. Cliff Johnson készítette Macintosh-ra, aztán később átírták Amigára, ATARI ST-re és PC-re, DOS alá is. Én az utóbbi verzióval játszottam, de a különbség csak annyi, hogy a portolt változatok színesek, viszont a képernyő felbontása alacsonyabb. Mindenesetre a szerző weblapjáról az összes változat ingyenesen letölthető – de mi is ez a játék egyáltalán?

Mint már mondtam, egy rejtvényes játékról van szó, de itt a fő rejtvényt is magunknak kell összeraknunk! Mondjuk ahhoz, hogy erre egyáltalán rájöjjünk, nem árt először elolvasni a történetet. Fejezetekre bontva megkapjuk az elejét… meg darabokat innen-onnan. A későbbi részleteket egy-egy rejtvény sikeres megoldása után olvashatjuk el, és sokszor magában a szövegben van a kulcs egy másik rejtvény megoldásához. (Épp ezért meglehetősen sokat kell majd olvasnunk, de ez remélem a többséget nem zavarja ) Vagy csak arra, hogy mi az egyáltalán: hiszen sokszor a feladat nehezebbik része az, hogy rá kell jönnünk, egyáltalán mit is kellene csinálni. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még egy szót sem szóltam magáról a történetről! Dióhéjban a következő: hősünk, a Bolond, Tarot földjén bandukolva belekeveredik különböző kalandokba, és míg először csak egy szép vagyont szeretne összeszedni, a végén már az élete is a tét, na meg a világ sorsa. Hát igen, katarzist ne várjunk, de attól még kellemesen van megírva, és úgysem a történet a program lényege

Rögtön az első fejezetben fontos szerepet is kap a Nap térképe, amit viszont nekünk kell újra kiraknunk. Ez lenne tehát az első feladat – csakhogy a daraboknak úgy a háromnegyede még meg sincs, másrészt arról se nagyon van fogalmunk, hogy mégis mit és hogyan kellene csinálnunk belőle. A hiányzó részleteket egy-egy megfejtett rejtvény után kapjuk, a térkép összerakását (ami nem is olyan könnyű, mint az ember elsőre gondolná) meg már nem lövöm le, hogy hogyan kell megcsinálni.

Nekem tulajdonképpen az tetszett a legjobban, hogy bár vannak jól ismert, hagyományos rejtvények is, rengeteg az eredeti ötlet. Ebben bizony benne van az is, hogy helyenként meg leszünk szívatva rendesen, de azért a nehézséget a fejlesztő jól belőtte: nagy kihívás lesz, de szerencsére úgy, hogy még így is élvezetes marad, nem fogjuk a fejünket a falba verdesni. (Én legalábbis nem tettem, no de a 7th Guest után? ) Épp ezért egy külön élmény végigjátszani, hiszen kevés játék után érezzük azt, hogy “háhá, ez trükkös volt!” Persze ezt legtöbbször azért fogjuk így látni, mert semmi felszólítást nem kapunk, hogy “csináld ezt és ezt”, hanem egyszerűen megkapjuk a rejtvényt, és addig szórakozhatunk vele, amíg egyszercsak meg nem oldottuk. Mondjuk nem is tudom, hogy volt-e olyan, hogy csak véletlenül oldottam meg benne valamit. (Az előbb említett 7th Guestben bizony volt.) Ráadásul a The Fool’s Errand elég hosszú, így jó ideig elszórakozhatunk vele – és szerencsére az sem baj, ha megakadunk valamelyik résznél, mivel nem muszáj a fejezetek szerinti sorrendben haladnunk (sőt, így utólag belegondolva azt hiszem, nem is lehet), egyszerre többféle feladat közül választhatunk. Erre mondjuk szükség is van, mivel a játék bizony nem könnyű.

Éppen ezért inkább nem is ajánlom azoknak, akik egy kis könnyed, gyors (de nem tartós) sikerélményt nyújtó fejtegetős játékra vágynak. Nekik inkább a DS-re nemrég megjelent Professor Layton-os címet ajánlanám, de sajnos nem tudom, hogy az mikor fog felénk is megérkezni (pedig kíváncsi lennék rá). Akik azonban bátornak, okosnak (és bölcsnek ) érzik magukat, és készen állnak egy nagy megmérettetésre, azokban mindenképpen ajánlom a The Fool’s Errandot – egy igazi klasszikussal lesz dolguk.

Ja, és még valami: ha minden igaz, nemsokára jön egy bizonyos The Fool and his Money című program is…