A Fallout 3 első két kiegészítőjéről már írtunk (Operation Anchorage, The Pitt), most legyen szó a harmadikról! A Broken Steelt minden Fallout-rajongó nagyon várta, mert ez a kiegészítő teszi lehetővé “hivatalosan”, hogy a maximális 20. szint fölé fejlesszük karakterünket. De ezen felül nyújt valami érdekesebbet is?

Most a nyár kitörésével elérkezett az ideje, hogy a felgyülemlett extra tartalmakat szépen-sorban letöltögessem, és itt a Gémeskúton is megosszam veletek a tapasztalataimat. A Fallouthoz közben három DLC is kijött, úgyhogy beletelik majd némi időbe, mire mindenen végigérek. A másodikról tmarxell írt, a harmadikról pedig most lesz szó.

A Broken Steel indulása körül is problémák adódtak, csakúgy mint korábban; az én szerencsémre ezúttal nem Xboxon, hanem PC-n. A Bethesda nyilván már a pokolba kívánja a Microsoft Live szolgáltatását – kérdés, hogy ezúttal tényleg a Microsoft tehetett-e a nehézségekről, mint előző alkalommal. Hiába, ahogyan a letölthető tartalmak egyre bonyolultabbak lesznek, annál több a hibalehetőség…

…amiből azért most is adódik bőven, nekem Xboxon bizony fagyott a kiegészítő helyenként. A legújabb csodafegyvert megszerezni ugyan sikerült, pár lövést leadni vele szintén, de használatával időnként csúnyán elszállt a játék, úgyhogy hanyagolni kényszerültem. Így viszont legalább nehezebbé vált az előrehaladás, és nem éreztem azt, hogy gépiesen csak megyek és aprítom az ellent sebezhetetlen Superman módjára. Bizony az új ellenségek generálásakor számításba lett véve, hogy a frissen beszerzett Tesla-ágyúval fogunk rájuk lőni, és egy sima lézerpuskával el fog tartani egy ideig a leküzdésük.

Azért szerencsére már nem csak lövöldözős, hanem szerepjátékosabb jellegű küldetések is adódnak – szám szerint három fő küldetés achievementekkel, és három kisebb. Új gyűjtögetős lehetőségek is megnyílnak, a drága jó fémlovagok pénzt és XP-t adnak különböző tárgyakért.

A legeslegjobb: nem csak a maximális 20. szint fölé mehetünk, hanem a játék elfuserált és logikátlan megnyerése is lecserélődik, igen, igen, köszönjük!! Azért megszólal bennem a kisördög: miért nem lehetett volna rögtön így csinálni? De a Bethesda reakcióin az látszott, hogy ők tényleg nem számítottak arra, hogy elsöpri őket a népharag amiatt, hogy a játék végén… na jó, nem mondom el, mi van; érjük be azzal, hogy valami nagyon idegesítő dolog, és még egy, és MÉG egy. Ezt a sokat most mindet kijavították: a főszál lezáródik ugyan, de a történet addig folytatódik, amíg csak meg nem unjuk a kalandozást vagy ki nem fogyunk az újabb kiegészítőkből.

A Broken Steel elején azt éreztem, nekem most érkezett el ez a pont, hogy inkább játszanék valami mással. A kisebb küldetéseket vettem előre, amik aranyosak voltak, de egyre erősödött bennem az “ezt már hússzor láttam” benyomása, és a főszál eleje is hasonlónak tűnt. Amikor az egyik újabb csatornarendszerben elvesztem, mert nem vettem észre egy feljárót, akkor azt gondoltam, bármi mást, de ezt ne. Ne! Aztán kikeveredtem a csatornából és onnantól a kiegészítő rohamos javulásnak indult. Habár a fő küldetésekben meglehetősen sok az aprítós lövöldözés, a feelinget sikerült jól eltalálni, és még némi Portal-os áthallás is felbukkan. (Nekem ez a rész tetszett a legjobban.) A végére egyáltalán nem bántam meg, hogy befejeztem, csak az unalmas csatornában-mászkálást és a programhibákat hagytam volna ki.

A Bethesda egyre jobban belejön a Fallout kiegészítők gyártásába, a DLC-k egyre többet tartalmaznak és egyre érdekesebbé válnak – a Broken Steelben az Operation Anchorage új-térképen-mész-és-lősz jellege és a Pitt szerepjátékosabb hozzáállása is felbukkan. A negyedik kiegészítőben még nagyobbra törnek: az új térkép teljesen, az alapjáték stílusában szabadon bejárható. Az is hamarosan sorra kerül,  most játszom vele és majd a Gémeskúton is elmesélem, milyen volt – addig azonban lesz még másfajta DLC, például a Prince of Persiához…

Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2009
Műfaj: RPG
Korosztály: PEGI 18+
Nyelvigény: közép/felsőfok
Nehézség: közepes
Beletanulási idő: nincs (mégiscsak DLC)
Platformok: Xbox360, PC
Ár: 800 Microsoft pont

Múltkor prezzey írt a Fallout 3 első letölthető kiegészítőjéről, az Operation Anchorage-ról – most pedig én írok a következőről, a “The Pitt”-ről. Ebben az is szerepet játszik, hogy ő X360-on, míg én PC-n játszottam vele – és mivel ez alkalommal a konzolos kiadás indulását botrányosan elrontották, ezért én vittem végig előbb. [Ezt azóta javították - prez.] Úgyhogy mire is számíthatunk, ha leszedjük a kiegészítőt? A fejlesztők négy-öt óra játékidőt ígértek, és ez stimmel is, valamint inkább szerepjátékos játékmenetet, többféle választási lehetőséggel, egy olyan helyen, ahol nem mindenki teljesen tiszta vagy sötét lelkivilágú. Ez is stimmel. Nézzük akkor kicsit részletesebben!

De előbb annak, aki még nem hallott arról a botrányról, elmondom, mire is utaltam: a Live-on keresztül letöltött DLC egész egyszerűen működésképtelen volt, annyira elrontották. Még most sem tudni pontosan, hogy ki hibázott, és mégis mit – csak annyi biztos, hogy a tárgyaknak több mint a fele egész egyszerűen hiányzott a letöltésből, így azok, akik minél gyorsabban játszani akartak a Pitt-tel, a legtöbbször csak rengeteg piros felkiáltójelet láttak a levegőben. Meg a textúrák közül is hiányzott pár. Szóval annyira elszabták az egészet, hogy el se nagyon lehetett kezdeni a küldetést, végigcsinálni meg egész egyszerűen lehetetlen volt. Ráadásul olyanok is akadtak, akiknek a mentéseit tönkre is vágta az egész.

A Microsoft és a Bethesda égett egy hatalmasat az egész üggyel, de szerencsére a PC-s változat játszható volt. (Hallottam ugyan olyanról, hogy eredetileg az is hibásan került fel, de mire én leszedtem, már megoldották a problémákat.) Amúgy mielőtt valaki még azt mondaná, hogy jaj, de rossz nekünk az internet, mert kinyomnak olyan játékot, ami tele van hibákkal, egy kis emlékeztető: már jópár évvel ezelőtt is vehettünk ilyeneket, csak akkor a javítást még nem letölthettük, hanem elküldték floppylemezen (!), ha megkértük a céget (!). A leghírhedtebb példa erre a Battlecruiser 3000AD volt. (Lehet arról is kéne írnom. Végülis most már a 2.07-es változat ingyenes.) Nem azt mondom, hogy megbocsátható, ha félkész terméket dobnak piacra, de azért legalább valamivel jobb már a helyzet. Mindenesetre elképesztő, hogy még ma is simán megtörténhet az, hogy egy nyilvánvalóan játszhatatlan állapotú programot kiadnak, mint kész terméket. Nem nézte meg senki, hogy mégis mi megy ki?

Na de vissza a Pitt-hez! Már rögtön a hírekből tudhattuk, hogy a kiegészítő Pittsburgh-ben fog játszani, ami gyalog ugye elég messze van Washington DC-től. Ezt a problémát a fejlesztők nem úgy oldották meg, hogy közelebb húzták a várost, vagy pedig hihetetlenül kibővítették a játékteret, hanem úgy, hogy vasúti alagutakon keresztül egyszerűen odateleportálunk egy másik világtérképre. Mint a GTS (Global Travel System) modban – azért látszik, hogy direkt a bővíthetőség jegyében készítették el a Bethesdások ezt a játékukat is. De nem úgy van a dolog, hogy egyszercsak megtudjuk, hogy ott az alagút, és azon keresztül elgurulhatunk a Pitt-be, hanem ez alkalommal is egy rádióadás útján értesülünk az új kiegészítőről. Egy szökött rabszolga adását hallhatjuk, aki arra kér minket, hogy segítsünk felszabadítani a várost, cserébe valami nagyon értékeset tudnak majd adni. (Nem, nem új fegyver lesz ) Pittsburgh romjai között ugyanis az egyik legnagyobb és legkegyetlenebb rabszolgatelep található, és az ottaniak életét még az is keseríti, hogy hihetetlen mértékben szennyezett az egész város. Olyannyira, hogy előbb-utóbb szinte mindenki megőrül, és/vagy veszélyes mutánssá változik. Lehet, hogy valaki emlékszik arra, hogy a történet folyamán a Brotherhood vezetője említette, hogy harminc évvel ezelőtt kipucolták a várost – de most megint újra tele van emberekkel. A mi dolgunk az lesz, hogy felszabadítsuk a rabszolgákat. (Vagy mégse.) De ha az egész hely egy halálcsapda, akkor mégis miért marad ott mindenki, és nem csak a leigázottak?

Az alaptörténet tehát meglepően jó, és érdekes, és a könyörtelen acélváros remekül illeszkedik a Fallout 3 világába. A készítőknek sikerült azt elérniük, hogy nem csak hihetően nézzen ki az egész, de lényegesen másképp is, mint a korábbi játékvilág – itt bizony mélyebbre le kell merülnünk. Már csak azért is, mert egyedül mint rabszolgát tudnak minket becsempészni majd a városba. Úgyhogy nem fogunk tudni tetőtől talpig páncélban becsörtetni a főbejáraton. Innentől kezdve megismerjük a város életét, és szép lassan kezdünk rájönni arra, hogy mi a teljes igazság – csak vigyázzunk, nehogy aztán túl késő legyen útközben meggondolnunk magunkat. De mivel itt tényleg egy élő város életébe csöppenünk bele, nem pedig egy hadművelet szimulációjába, ezért itt már bőven van felfedeznivaló. Ha akarunk, végigrohanhatunk a küldetésszálon (mellékküldetések nincsenek is), de van még meglepően sok nézelődnivaló. Az achievement-mániások nyugodtan gyűjtögethetnek acélrudakat, de ez azoknak is érdemes, akik valami hasznosabbat szeretnének: meglepően sok újfajta tárgyat kaphatunk jutalmul. (Vannak köztük meglehetősen haszontalanok is mondjuk.) Meg az alap, boltban kapható áruk listáját is jelentősen kibővítették, úgyhogy szerezhetünk új páncélokat és még fegyvereket is bőven. Ráadásul ezek jó része nem csak hogy jól néz ki (tisztelet a kivételnek ), hanem még hasznos is. Habár a távcsöves, hangtompítós géppuska kicsit erős volt – de hát a Gauss-puska után mégis mit vártunk?

Mondjuk ez nem is baj, mert harcolni azért majd kell rendesen. (Még akkor is, ha a kevésbé vérengzős utat választjuk.) Azért nehézség szempontjából annyira nem vészes a kiegészítő, mivel egyrészt később vissza tudjuk szerezni a magunkkal hozott cuccokat – másrészt meg a helyben talált felszerelésekkel is gond nélkül végig tudjuk csinálni az egészet. Nekem legalábbis sikerült, mivel én elővigyázatosságból inkább DC-ben hagytam majdnem az összes cuccomat. Semmi kedvem nem lett volna kétszer végignyomni az egészet, ha a végén elvesztek volna a tárgyaim – de szerencsére ez nem történt meg. Most, hogy belegondolok, a PC-s változatban nem is találkoztam programhibákkal, pedig nem szedtem ki egyetlen modot sem a modokkal teletűzdelt játékomból Úgyhogy ezzel nemigen lehet gond, csak ne felejtsétek el leszedni a legújabb frissítést a játékhoz, mert az kell ahhoz, hogy működjön a kiegészítő.

Bevallom, nekem az Operation Anchorage nem igazán tetszett: szerintem nem csak hogy többet ki lehetett volna hozni belőle (pl. megcsinálni olyanra, mint az Enclave Commander mod), de nem is nagyon illett a játékba. Főleg azért, mert tiszta FPS volt az egész, viszont annyira meg egyáltalán nem volt nehéz, hogy az FPS-mániások (akik fújnak a VATS-ra – találkoztam már ilyen emberekkel!) is megszerethessék. Hiába volt szép a táj, ha teljesen lineáris volt az egész. Most viszont a táj nem szép (kivéve azoknak, akik a nehézipart szeretik ), de nem egysíkú a történet, és sokkal érdekesebb. Szerintem megéri nem csak végigrohanni a Pitt-en, hanem felfedezni minden egyes sarkát. (Na jó, most nem a “gyűjtsél be száz vasrudat” című achievementre gondolok.) Igaz, hogy lehetne nagyobb is – a világtérkép mérete ilyen szemszögből nézve azért megtévesztő – de arra, amit kapunk, nem sok panaszunk lehet. Én még nagyon szívesen látnék fél tucat ilyen kiegészítőt. Az árát szerintem bőven megéri, pláne azoknak, akik már amúgy is megvették az eredeti programot, míg én ugyanezt nem mondanám el az előző kiegészítőre. Úgyhogy szerintem töltsétek le, vagy várjátok meg, amíg kijön a harmadik, állítólag utolsó kiegészítő, és nézzétek meg azzal együtt – habár én kicsit attól tartok, hogy a végén majd a három közül ez lesz a legjobb. Nemsokára meglátjuk.

Update: ez a cikk elveszett, de most már megkerült, viszont azóta kijött két másik kiegészítő is. A Broken Steelről prezzey fog írni hamarosan, a Point Lookoutról meg majd a kettőnk közül az, aki hamarabb végigviszi Mindenesetre ide zárszónak csak annyi, hogy az első három közül nekem a Pitt tetszett eddig a legjobban. Igaz, hogy a Broken Steelben több cucc volt, és a történet fő szálát vitte tovább, de annyira nem volt egyedi a hangulata. Nekem picit inkább úgy tűnt, hogy ilyennek kellett volna lenni a játék végének, és miután ezt belátták, azzal a DLC-vel akarták ezt a hibát kijavítani. De arról inkább majd a véleményemet inkább nem itt mondom el bővebben.

Végezetül pedig két videó a kiegészítőről:

Gémeskút osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2009
Műfaj: ööö, 3D lassú horror-kaland-filozofálós?
Korosztály: ESRB: M, PEGI: 16+
Nyelvigény: középfokú
Nehézség: …tessék?
Beletanulási idő: két másodperc
Ár: 8 euró (online)

Miről is szól az egész? Adva van hat lány, kislányoktól kezdve nagylányokig: kiválasztjuk egyiküket, és elvisszük a nagyanyónak a kosárkát meg az üveg bort. Bejön a játék főcíme, elkezdődik az a hihetetlen hangulatos zene, és miután elértünk az autóút végére (a történet modern korban játszódik) a játék közli velünk, hogy akkor menjünk el a nagymama házához, és maradjunk az ösvényen! Ha ezt megcsináljuk, akkor nem történik semmi érdekes, odaérünk, leadjuk a cuccot, és kész. Aztán a program közli is velünk, hogy milyen bénák vagyunk: nem találtunk meg semmit, nem fedeztünk fel semmit, és ráadásul még a farkasba se futottunk bele. Itt jöhetünk rá, hogy ez a program bizony többről szól, mint arról, hogy végig tudunk-e menni egy egyenes úton, úgyhogy ideje nekilátnunk felfedezni!

Itt még gyorsan szólok, hogy habár egy klasszikus mese feldolgozásáról van szó, gyerekeknek semmiképpen sem ajánlanám a játékot. Adott eset(ek)ben bizony lesz vér és erőszak. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy azt is nehezen tudnám elképzelni, hogy egy 12-13 éves fiatal megértené, miről is szól a játék. Szóval a figyelmeztetést ellőttem, lássuk, mi is vár ránk!

Amint letérünk az ösvényről, gyorsan az erdő sűrűjében találhatjuk magunkat, ahol bóklászhatunk kedvünkre. Térkép ugyanis nincs a lányoknál, és csak annyi támpontot kapunk, hogy 100 yardonként a program pár másodpercre megmutatja, hogy milyen utat jártunk eddig be. Azonban ahogy játszunk a játékkal, egy idő után észrevehetjük, hogy kis apró jelekkel mégis jelez a játék érdekes dolgokat, csak meg kell tanulnunk felismerni ezeket. (Mondjuk ha egyszercsak megjelenik egy bazinagy farkas-lábnyom a képernyőn, akkor azért nem nehéz kitalálni, mi lehet a közelben ) Az erdőben bóklászás közben ugyanis mindenféle várt és váratlan dologba futhatunk bele, amiről a lányok megosztják a véleményüket – és így, ahogy egyre több mindent fedezünk fel, egyre jobban megismerjük őket. Persze ezt nem muszáj, rohangálhatunk addig is, amíg nem találkozunk a farkassal, csak akkor legföljebb pislogni fogunk, hogy most akkor mi miért is történt. Meglehetősen elgondolkodtató ugyanis a játék – fogalmazzunk úgy, hogy nem szájbarágós egyik lány történetének befejezése sem. Ha meg akarjuk érteni ezeket, akkor meg kell ismernünk őket.

Azt tehát már láthatjuk, hogy többféle értelmezése lehet az egész játéknak. De mégis milyen vele játszani? Először is, nagyon egyszerű: tudunk gyalogolni, és futni. Ha valamit fel akarunk venni, meg akarunk nézni, vagy valakivel foglalkozni akarunk, stb, akkor elég megállnunk egy ideig előtte. A program jelzi is, hogy itt van valami érdekes, azzal, hogy egy átlátszó nagyított kép megjelenik a képernyő szélén. Helyenként elég kísérteties is – és azzal, hogy egyáltalán megemlítem ezt a szót, kicsit már jelzem, hogy milyen hihetetlen hangulatos a játék. Egyrészt meglepően jól néz ki, pedig az effektek meg a poligonok száma nem fog rekordokat döntögetni. De a design remek, és simán el tudja hitetni velünk a játék, hogy egy igazi sűrű, sötét erdőben kóborlunk. (Anélkül, hogy különösebb fogalmunk lenne arról, hogy mi merre van.) Aztán pedig ott van a játék zenéje, ami egész egyszerűen zseniális lett. A The World Ends with You óta egy program sem volt, amit ennyire szívesen hallgattam: szerintem semmiképpen se játsszatok hang nélkül. A játék ugyan nagyrészt a képi világra épít, és szöveg egyáltalán nincs sok benne, de ez a kettő mégis a zenével együtt képez szerves egészet.

A végére maradt még az újrajátszhatóság. Ha akarunk, elég hamar végigrohanhatunk a játékon, de szerintem érdemes bóklászni benne, Van hat lány, mindegyikük külön történettel, és külön véleményekkel az általunk talált dolgokról – szerencsére amiket egyszer felfedeztünk, azokat bármikor máskor meg tudjuk mással is nézni, nem muszáj újból felfedezni mindent. Már csak azért is, mert mindent megtalálni egyáltalán nem olyan könnyű, pláne térkép nélkül, hiszen az erdő elég nagy. Itt viszont azonban meg kell azt említenem, hogy vannak olyan helyek, amik nem mindig vannak benne az adott játékban, ami viszont azért elég fájó volt. Így sajnos néha előfordulhat az, hogy nem is tudunk mindent megtalálni, ami azért elég bosszantó. Igaz, hogy ha végigjátsszuk az összes lány történetét, akkor utána még folytathatjuk a dolgot (egy kis meglepetéssel), de utána megint kicsit lottó, hogy most azok a cuccok pont benne lesznek-e, vagy sem. Ugyanis elfelejtettem említeni, hogy nem mindent lehet mindegyik lánnyal megtalálni, van, amilyen tárgy (esemény, stb) pl. az egyiküket egyáltalán nem érdekli, és ha vele vagyunk, akkor nem tudunk mit kezdeni vele.

A lényeg viszont az, hogy szerintem kb. 6-10 órát simán el tudunk lenni a játékkal, és bizony nagyon megéri. Nem is drága, a Steam-en keresztül 8 euróért meg tudjuk venni, ami egy ilyen jó és újszerű játékért nagyon jó ár.  Azt garantálni tudom, hogy aki játszik vele, az nemigen fogja elfelejteni – hacsak egyszerűen teljesen hidegen nem hagyják az ilyen… milyen is? Horror-kaland-filozofálós játékok? Nehéz is lenne besorolni, hiszen ilyet még nemigen láttunk. Még azt is mondhatnám, hogy lassú játék, mivel tényleg az. A lányok elvégre nem génmanipulált pszíkatonák, ha túl sokat akarunk velük futni, kifáradnak. (Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor kevesebb részletet vehetünk észre.) Remélem, a fejlesztőcsapat (mind a két ember, plusz az énekesnő) nem hagyják ennyinél abba, és készítenek még több programot, nagyon szívesen vennék még ilyeneket, akkor is, ha semmi újítást nem hoz, és semmiben se nagyon lesz jobb ennél: ilyen ritkaságokkal úgyis kevésszer találkozunk.

Metroid Other M (Wii)

Wiin még ilyen szépet nem láttunk – a JRPG-be illő átvezető animáció után mutatott játékmenettől az államat keresgéltem, és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül.

Assassin’s Creed 2 (Xbox360, PS3)

Az E3 talán leghangulatosabb bemutatója, ugyan teljes egészében prerenderelt, de annyira csodálatos, hogy nem lehet kihagyni:

+1 – a leghusibb szereplő díja: The Last Guardian (PS3).
+1 – a legnagyobb meglepetés: Final Fantasy XIII helyett…. XIV! (PS3, PC)

A Spirit Engine 2-t korábban már említettem, mint 2008 legtöbbet szövegelő játékát, de most már legfőbb ideje, hogy bővebben is írjak róla. Kétlem, hogy közületek sokan hallottak volna az első részről, és nem csoda: az a fejlesztő bevallása szerint is inkább csak egy érdekes engine-demó volt, azért sem kért érte pénzt. (Bár minden engine-demó olyan lenne!) Igen, fejlesztő, mert mindkét programot egy ember készítette, a második résznek egyedül a zenéjét szerezte más. De mi is a Spirit Engine 2? Egy meglepően érdekes 2D-s oldalnézeti szerepjáték, amit csak az interneten keresztül (itt) lehet megvásárolni, most már 15 dollárért. Lássuk csak, hogy megéri-e a program az árát!

Ha megvesszük és leszedjük a programot, akkor elsőre feltűnhet az, hogy meglepően nagy méretű; legalábbis én egy klasszikus scrollozós játéktól nem vártam, hogy kétszáz megát foglal. De ha elindítjuk, fel is tűnik, hogy miért: a cím minden vonatkozásban meglepően igényes. Pláne, hogy ha eszünkbe jut, hogy egyetlen ember csinálta majdnem az egészet. (Mondjuk ha összehasonlítjuk az első résszel, akkor bizony feltűnhet, hogy a grafika már jóval igényesebb. Vannak animációk! Na jó, ott is voltak, csak a szereplőkön kívül nem túl sok ) Új játék indításakor a történetbe nem sok bevezetőt kapunk, helyette viszont nekünk kell kitalálnunk, hogy melyik szereplőkkel szeretnénk majd menni. Összesen kilenc különböző ember (?) közül választhatunk, kizárólag hármat. Mindegyikükről olvashatunk egy rövid leírást, és azt, hogy milyen szerepet töltenek majd be a csapatban. Habár ugyan pont három különböző foglalkozás van (lovag, muskétás, pap), attól még nyugodtan keverhetjük az összeset, nem muszáj mindegyikből egyet-egyet vinnünk. Vihetünk akár három lovagot is – a puskák és ágyúk korában ez például egy meglepően életképes felállás. (De tényleg!) Ha összeválogattuk őket és kiválasztottuk a nehézségi szintet, akkor végre nekikezdhetünk a játéknak.

Az egész azzal kezdődik, hogy az elsőnek választott “hősünk” éppen a sűrű sötét éjszakában botladozik egy település felé, és hamarosan belekeveredik a közeli falu gondjaiba, nevezetesen egy gyerekrablásba. Mire ennek a végére érünk, el is telik az első fejezet, és közben össze is áll a csapat. Helyenként meglehetősen kényszeredetten, hiszen elég sok antiszociális szereplőnk lehet – és az összes karakter másként viszonyul egyrészt a különböző történésekhez, másrészt a többiekhez. Meglehetősen sokat beszélgetnek (vagy adott esetben civakodnak) egymással, és itt jön be a játék legfőbb erénye, vagy hátránya: a rengeteg szöveg. Már alapból elég sokat dumálnak (nekem a végén a statisztika szerint a játékidő talán 40-45 százaléka olvasással telt el, és azért viszonylag gyorsan olvasok ), de ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyiféle csapatot rakhatunk össze, akkor már meglepően nagy a választék. Ezért is adtam a játéknak az “év legtöbbet szövegelő játéka” címet. Szerencsére azonban a forgatókönyvíró remekelt – ja hoppá, hiszen ő a fejlesztő! A tíz fejezet alatt végig érdekes marad a játék, mert nem csak a történet fő szála érdekes, hanem a szereplők is. Igen, mind a kilenc. Éppen ezért is hiába lehet az egészet viszonylag gyorsan, 10-11 óra alatt végigvinni, szerintem érdemes legalább kétszer megcsinálni.

De mi van akkor, amikor nem éppen a szövegeléseket olvassuk, hanem harcolunk? A játéknak elég egyszerű, de azért kellőképpen összetett harcrendszere van. A küzdelmek ugyan nagyrészt körökre osztottak, de ha akarjuk, variálhatunk azzal, hogy valós időben szólunk bele, mikorra időzítsék karaktereink a támadásukat. Ez speciel azt jelenti, hogy ha már letelt a körük, akkor tölthetik magukat, és amint “elengedjük” őket, már teszik is a dolgukat. Meg persze maximumra feltöltve jóval erősebb mindenki. Így tehát hiába van körökre osztva a játék, az időzítésnek meglehetősen nagy szerepe lehet, főleg a végére – és főleg a magasabb nehézségi fokozatokon. Normálon nekem két olyan hely volt a történetben, ahol elakadtam annyira, hogy bizony tápolnom kellett. Szóval sajnos az a helyzet, hogy ez a játék se tudott a hasonszőrűek rákfenéjétől, a tápolástól megszabadulni. De nem olyan vészes a helyzet, és szerencsére a korábban szintlépéskor elköltött pontjainkat vissza is vonhatjuk, és átcsoportosíthatjuk máshova.

Mindazonáltal még ezzel is picit kiegyensúlyozatlannak hat a harcrendszer. A szereplők között nem sok különbség van, csak annyi, hogy az összes képesség közül valamelyiküknek mindenképpen fog egy hiányozni. (A külföldi pacifista pap például nem tudja az ellenségeket megátkozni, vajon miért?) Az egyik muskétás szereplőnél azonban sikerült pont a játék legfontosabb védelmi “varázslatát” kiszedni, amiért viszont nagy kár volt, mivel így meg fogunk szegénnyel szenvedni. Ugyan a különböző tárgyakkal valamennyire pótolni lehet, de csak elég harmatosan. Mindenesetre a karakterek fejlesztésekor variálhatunk erősen, és erre szükségünk is lesz, hiszen van, hogy egy új fejezetben az új ellenségek ellen teljesen más taktika kell. Az ember azt hinné, hogy éppen ezért célszerű mindenkit kiegyensúlyozottan fejleszteni – de az én tapasztalatom szerint nem. Inkább érdekes az összes szereplőt teljesen egy irányba gyúrni, aztán majd ha nem arra lesz szükségünk, akkor átcsoportosítjuk a pontokat. Csak ezzel meg vigyázni kell, hiszen karakterenként max. annyi pontot rakhatunk át, ahány győztes csatánk volt eddig – így ha ezekből kifogyunk, akkor bizony megint lehet tápolni

Szóval egyrészt a történet és a párbeszédek remekek, másrészt meg a harcrendszeren, habár elég egyszerű, azért akadna csiszolnivaló. Mi van még? Ott van a zene, amit Josh Whelchel szerzett, és bizony nagyon jó munkát végzett. A fejlesztő, Mark Pay is: habár a megjelenés óta volt négy javítás a játékhoz, súlyos hibák nemigen maradtak benne (inkább csak kozmetikázás volt az egész). A program grafikája igazán igényes, és a kezelésre meg az interfészre egy szavunk se lehet. Egész egyszerűen az egész címből süt az igényesség, a részletekre odafigyelés, és a rengeteg beleölt munka. Igaz, hogy hatalmas újítások nincsenek benne, de már csak azért is megadom neki a “zseniális” osztályzatot, mert egy ilyen olcsó függetlenül fejlesztett játéktól ilyen profizmust régen láttam. Úgyhogy szerintem mindenképpen megéri az árát.

Néhányan most szólhatnának, és joggal, hogy a World of Goo-ra is el lehet ugyanezt mondani, arra pedig mégsem adtam meg ezt az osztályzatot. Igazság szerint én ezt azzal indokolnám, hogy oda csak pályatervezés kellett, itt meg azért a fejlesztőnek egy jó történetet és rengeteg szöveget is írnia kellett – és ez maradéktalanul sikerült is neki. Le a kalappal!

A Fallout 3 három letölthető extra küldetése közül az első az Operation Anchorage; a másik kettőre még várnunk kell egy kicsit, de addig is lássuk ezt!

Az Operation Anchorage játék a játékban – egy harctéri szimuláción kell magunkat keresztülküzdenünk, hogy ezzel kinyithassunk egy nagy böszme fegyverraktárat. Talán ebből is látszik, hogy ezúttal a inkább szabadidős akcióhősöket célozták meg a fejlesztők, és kevésbé az elmélyült szerepjáték híveit – menni kell és lőni, aztán a végén megkapjuk a csodapuskát és nagyon jó lesz. Körülbelül ennyiben össze is foglalható az első kiegészítő; mindezek a lentebb belinkelt trailerben is benne vannak, úgyhogy nem kapunk zsákbamacskát. Az egész Fallout univerzumot érintő változásokra még várni kell – a harmadik extra küldetés már a játék megnyerését is meg fogja változtatni. (Zárójelben hadd tegyem hozzá, hála az égnek.)

Az első kiegészítő cselekménye teljesen lineáris, néhány opcionálisan kinyitható ajtót találunk maximum – ezekben összeszedhetünk pár hangszalagot, amik a hangulatot fokozzák, és néhány aktatáskányi hírszerzési információt. Ha ez utóbbiak közül mindet sikerül megtalálni, akkor… nem, nem achievementet kapunk, hanem egy helyes kis bónuszt, úgyhogy azok is hajtsanak rá, akiken még nem tört ki az achievement-függőség. Másodszorra csak ezért végigjátszani annyira nem éri meg, és nincsenek azok a cuccok nagyon elrejtve.

Ha azt várnánk, hogy az ilyen fokú linearitás olyan szintű filmszerűséggel, kerekre scripteltséggel fog párosulni, mint mondjuk a Half-Life 2-ben, akkor csalódni fogunk. Azért akad egy-két szép pillanat, és a ravasz pályatervezésnek köszönhetően azt is sikerült elérnie a készítőknek, hogy pont azelőtt két másodperccel mentsek megkönnyebbülve, hogy négy darab álcaruhás mesterlövész négy irányból szitává lő.

Az alapján, hogy ‘Fallout FPS’-ként lett a kiegészítő beharangozva, sokkal rosszabbra számítottam: már az Oblivionben, a Bethesda előző nagy durranásában is hihetetlenül idegesített a 100% valósidejű harc, béna volt és esetlen. A Fallout 3 pedig mégiscsak hasonlóan épül föl, azzal a különbséggel, hogy itt végre-valahára felfüggeszthetjük a veszett csapkolódást-lövöldözést és célzott találatokat vihetünk be. Szerencsére ezt a jó tulajdonságát a játék a szimuláció ideje alatt is megőrzi, de összességében nem igazán éreztem az FPS hangulatot, kérdés, emiatt-e.

Annál jobban sikerült megoldani a “szimulált világ” feelinget: áthatolhatatlan vibráló falak korlátozzák a mozgásunkat, ellenfeleink a padlóra rogyva köddé válnak, és így tovább; ilyen módon rafináltan rámutat a kiegészítő arra is, mennyire jól jártunk magával az eredeti játékkal.

Pozitívum még a kék színvilág – a szimuláció sztorija szerint az atomháború előtti Alaszkát kell megvédenünk a kínai inváziótól, és ennek megfelelő havas tájakon akciózhatunk. A sok szikkadt barna és sárga táj után igazi felüdülés, hogy egy klasszikust idézzek: “Tööök jó, hogy ilyen kééék!”

Viszont hiába mindez, ha a játéktér nagy része nem bejárható, a küldetések a maximális szintre felhúzott karakterekkel nem nyújtanak különösebb kihívást, és összességében három óránál többet nem igazán fogunk tölteni friss ropogós letöltésünkkel. Kár, mert látszik, hogy sok energiát fektettek bele a készítők, és érdekes ez a kis műfaji kitérő, de azért a Falloutot mégsem örökbecsű FPS értékeiért szeretjük elsősorban.

Az pedig teljesen rejtély, miért nem lehetett a beígért +10 szintet ebbe a csomagba belerakni – akkor legalább az a tudat meglett volna, hogy most éppen nagy mennyiségű XP-t termelünk, de mostanra már valószínűleg minden Fallout rajongónak elérte a kedvenc karaktere a maximális 20-as szintet. (PC-sek pedig halálra moddolták magukat.) Persze lehet újat indítani; az Operation Anchorage a megvásárlás után bárhonnan elérhető, ha már kijutottunk a felszínre, egyszerűen követni kell az újonnan megjelent rádióadó utasításait. Az új extra fegyverek (”fegyverek! ellátmány!”) is igazából alacsonyabb szinteken lennének érdekesek, habár azért a Gauss Gun nagyon nagyot üt, főleg ha hozzám hasonlóan az energiafegyverekre specializálódott a játékos.

Így utólag nem adnék ki rá ennyi pénzt (főleg most, hogy a forint nem áll túl fényesen), de amíg tartott, kellemes szórakozást nyújtott. Őszintén szólva a második és harmadik, kevésbé akcióorientált DLC sokkal ígéretesebbnek tűnik, úgyhogy inkább érdemes vagy azokra spórolni, vagy majd később megvenni az összeset egyben olcsóbban.

(A végére figyelmeztetésképp: hallottam egy bugról, ami engem nem érintett, de itt megosztom, hátha ti belefuttok, mert igen kellemetlenül hangzik. Ha van követőnk, inkább mondjuk neki Megatonban vagy valamilyen hasonló biztonságos helyen, hogy várjon ránk ott, mert a küldetés helyszínére nem jöhet be, és egy csomó szupermutáns cirkál azon a helyen, ahol alapból várakozik. Fawkes mindent kibír, mások nem feltétlenül.)

Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2009
Műfaj: logikai
Korosztály: nincs besorolva
Nyelvigény: nincs
Nehézség: kezdő-középhaladó
Beletanulási idő: rövid
Platformok: PC, iPhone (eredetileg)
Ár: 20 USD (online)

Megint egy olyan játék, aminek már a címéből pontosan ki lehet találni, hogy miről is van szó. A fizikának, azaz a fizikai modellezésnek a játékokban az utóbbi években egyre nagyobb szerepe lett (leginkább az FPS-eknek köszönhetően), de már ezelőtt is voltak programok, amik a fizikai motrukat… bocsánat, kikapcsolom a kisalföldi tájszólásomat… szóval a fizikai motorjukat nem kiegészítő elemként használták, hanem arra alapozták az egész játékmenetet. Bridge Builder/Pontifex, Gish, Tower of Goo - mind-mind remek címek, amik bebizonyították, hogy lehet látványos és nagyon jó logikai játékokat készíteni jó fizikai modellezés segítségével. (Azért azt itt halkan hozzáteszem, hogy a Gish így kicsit kilóg a sorból, mivel az elméletileg platformjáték, de psszt ) Ha megnézünk néhány képet a játékból, akkor nem csillivilli 3D grafikát és a végletekig polírozott kezelőfelületet látunk – hanem egy olyan képet, amit mintha csak egy (kissé mérnök-hajlamú) kisgyermek firkantott volna össze egy marék zsírkrétával. Tényleg megérné erre kiadni húsz dollárt?

Szerencsére ezt a kérdést hamar el tudjuk dönteni, hiszen le lehet tölteni a demo-változatot, amiben van úgy kb. 15-20 pálya. Már rögtön a legelején láthatjuk, hogy az egész játék a zsírkréta-designra hajaz, szerencsére sikerrel – azt azért valljuk be, hogy ez jó alibi ahhoz, hogy a program grafikájával csak minimálisan kelljen a programozónak törődnie Ezzel semmi baj, hiszen ez a fajta ízléses egyszerűség az egész programra jellemző: a pályák kicsik, egyszerűek, ugyanakkor helyenként meglepően elgondolkodtatóak, a kezelés szintén a lehető legegyszerűbb – egy kisgyerek is remekül elboldogulna vele. Arról van ugyanis szó, hogy minden egyes pályán van egy piros labda, meg eleinte egy, aztán esetleg több csillag, és a tereptárgyak, a célunk pedig az, hogy a labdával eltaláljuk a csillagokat. Az akadályok leküzdésére egyetlen eszközünk van: a varázs-zsírkrétánk. Varázs, mert amit lerajzolunk vele, az a játéktéren tárggyá változik, és itt rejlik a program legnagyobb erénye.

Az összes korábbi hasonló játékban ugyanis előre elkészített elemekből dolgozhattunk csak, míg itt azt rajzolunk, amit csak akarunk, a program lemodellezi magának. Én agyon-vissza szívattam a szegény fizikai motrot (azért van benne gyakorlatom ), de csak párszor sikerült azt elérnem, hogy valamivel durvábban belekorrigáljon, vagy ne úgy viselkedjen az új tereptárgy, ahogy annak normális esetben kéne. Az esetek túlnyomó többségében viszont, az, amit rajzolunk, egy az egyben úgy kerül a játéktérbe, ahogy szerettük volna. (Kivéve persze, ha valami olyasmit csinálunk, amit nem lehetne – pl. a lejtő felét a falba rajzoljuk bele.) Ha kicsit belegondolunk, ebben azért nagyon nagy lehetőségek rejlenek: egy kicsit jó pályatervezéssel már csinálhatunk rövid, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató és nagyon sokféle módon megoldható feladatokat.

Szerencsére szinte semmi panaszunk nem lehet arra a majdnem száz pályára, ami a programban található, látszik, hogy nem csak úgy lettek összedobálva. Egyetlen gond van csak velük: mivel még a vége fele is meglehetősen rövidek, nem sok ösztönöz minket arra, hogy újrajátsszuk őket, és kipróbálgassuk, milyen más módon lehetne még megoldani őket. Igaz, hogy aztán az egyik frissítés pont ezt próbálta orvosolni azzal, hogy ha másféle módon oldjuk meg ugyanazt a pályát, akkor több csillagot szerezhetünk, de valahogy ez is kevésnek tűnik. Ráadásul nincsenek nehézségi fokozatok, így nem mondhatjuk azt, hogy én a nehéz pályákat is megoldottam, vagy állhatunk meg a közepeseknél. Szerencsére azonban van pályatervező, így a különböző szadista emberek neki is álltak minél agyafúrtabb fejtörőket készíteni. Azt már most is láthatjuk, hogy egyesek milyen kreatív megoldásokat gyártottak egyes feladatokhoz: talán itt villantja meg a játék motorja igazán, hogy mennyi mindent lehet vele csinálni. Viszont itt most a jó pályatervezés egy picit kárára is vált a játéknak: a motorban rejlő kb. összes lehetőséget megvillantják a pályák, és még nem láttam olyan, játékosok által készített rajzokat (mert hát végülis azok ), amik azt mutatták volna, hogy a játékban olyan dolgokat is meg lehet csinálni, amikre eredetileg nem is gondolnánk. (Gondolok itt most olyanokra, mint amikor pl. anno a Bridge Builder-ben működő katapultot is tudtunk építeni híd helyett.)

Talán itt van az, ami nekem végig mégis hiányzott a programból. Hiába remek a kivitelezés (jó, a grafikát nemigen nevezhetjük annak, de teljesen érthető, hogy miért ilyen), és hiába képes magába szippantani a játékost a fejtörőivel, ha aztán a végére leülepedik az egész és az újrajátszhatóság valahol hibádzik. A pályáknak legalább a felét nagyon könnyen meg lehet oldani, hiszen sok közülük csak amolyan bevezetőként szolgál. (Így viszont legalább nem indul olyan vontatottan a játék, mint a Soul Bubbles – majd arról is írok, ha bővebben belemerülök, csak a DS-ezésem most épp szünetel :/ ) Ezért tehát elég rövidnek tűnik a program. Nem mondom azt, hogy rossz, csak valahogy húsz dollárt így utólag kicsit soknak tartok érte. (Lehet ám, hogy csak azért, mert más független fejlesztők játékai szintén ilyen kevés pénzért jóval többet nyújtanak ) Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a PC-s verzió megjelenése óta még két hét sem telt el, és a frissítések már tartalmaztak új pályákat a játékhoz, de valahogy még így is kicsit kevésnek tűnik nekem. De szerintem úgy fél év elteltével már biztos készül annyi új tartalom a játékhoz, hogy bőven megérje azt a húsz dollárt.

Gondolkoztam azon, hogy a remek motorja miatt megkapja-e a program a “zseniális” minősítést, de végülis úgy döntöttem, hogy nem: mert igazából semmi mást nem tudnék különösebben dícsérni belőle. Egyedül az egyszerűségét, amit viszont tökéletesen eltaláltak: így jó szórakozás csak öt-tíz percre szöszögni vele, jó szórakozás egy-másfél órán keresztül gyúrni a pályákat (csak így meglepően hamar ki fogunk belőlük fogyni), és szerintem jó szórakozás lenne egy általános iskolás gyereknek is, ha már számítógép elé került. Hogy megér-e ennyit, azt ki-ki döntse el a saját pénztárcája szerint maga. (Valljuk be, ennyi pénzt sokkal rosszabb játékokra is költhetnénk ) Én nem estem teljesen hanyatt a Crayon Physics-től, de élveztem, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy lesz-e folytatás, milyen irányba fog tovább fejlődni az ötlet, valamint hogy esetleg más programokba is beleépülnek-e ötletek a játékból.

Logikai miniösszeállításunk következik, két sok tekintetben hasonló játékkal – ma a World of Gooról lesz szó, holnap pedig a Crayon Physicsről, és egymáshoz képest is értékeljük őket.

Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2008
Műfaj: logikai
Korosztály: PEGI 3+
Nyelvigény: minimális
Nehézség: kezdő-haladó
Beletanulási idő: rövid
Ár: 20 euró (online), 1500 Wii pont
Platformok: PC – Windows, PC – Linux, Mac OS X, Wii

Létezik egy remek oldal, amit úgy hívnak, hogy Experimental Gameplay: ide független fejlesztők olyan játékprogramjai kerülnek fel, amelyek erősen újszerű ötletekkel kísérleteznek. Ezek a programok jellemzően rövidek, és a grafikára (vagy a hangokra) nem sok energiát költenek a készítők – elvégre ingyenes címekről van szó. Az oldal indulása után nem sok idővel feltűnt egy viszonylag egyszerű, mégis nagyon népszerű játék, amely egyszerűen arról szólt, hogy rohangászik a földön egy csomó ragacs, és ezek egymásra pakolgatásával építsünk minél nagyobb tornyot. Láttunk már ilyet bonyolultabban, Bridge Builder néven: az újdonság ahhoz képest az volt, hogy nem négyzetrácsos játékteren pakolgathattuk a “hídelemeinket”, hanem megkötések nélkül bárhova lerakhattuk a kis ragacsokat, amik aztán megszilárdultak. Ezt a kis programot Tower of Goo-nak hívták, és a végén annyira népszerű lett – pedig voltak az oldalon sokkal inkább újító szellemű játékok is – hogy nem csak több kibővítést ért meg, hanem végül az eredeti fejlesztő úgy döntött, hogy megcsinálja a fizetős változatát. Ez lett aztán a World of Goo. Lássuk, milyenre is sikerült!

Hiába kapott a játék több díjat is, azért az ára elsőre meglepően borsos: a Steamen keresztüli letöltésért 20 eurót kell leszurkolnunk. Létezik Wii-s változat is, ott értelemszerűleg Wii-pontokkal fizetünk, ami azért szerényebb összeg: 1500 Wii pont. Nemrég a Crayon Physics-nél azon húztam a számat, hogy kicsit sok érte az a 20 dollár, itt meg egyenesen hátrahőköltem, amikor megláttam, hogy ennyit kérnek érte. (És ez még akkor volt, amikor olcsóbb volt az euró!) Ha a játék igazából csak a Tower of Goo grafikailag felturbózott változata lenne, akkor azt mondanám, hogy semmiképpen sem éri meg. Szerencsére azonban nem erről van szó: most már tényleg egy rendes logikai játékot kapunk, különböző feladványokkal, és persze új elemekkel. Már nem csak egyféle ragacsaink lehetnek, vannak pl. olyanok, amik nem véglegesen kötnek meg, ha lerakjuk őket (azaz fel tudjuk őket szedni), meg vannak olyanok, amikből lufik lesznek. És persze a pályákon leselkednek különböző veszélyek is, amik el tudják pusztítani a szegény kis takonykákat. A cél minden esetben ugyanaz: van a pályán egy cső, oda kell eljuttatni adott számú ragacsot. Természetesen ez azt jelenti, hogy oda kell építenünk nem is egy tornyot, hanem legtöbbször egy szerkezetet – és most már nem áll rendelkezésünkre végtelen számú ragacs.

A fejlesztők meglehetősen ötletes módon ösztönzik a játékosokat arra, hogy minél jobban próbálják megoldani a pályákat: minél kevesebb golyócskát használunk fel, azaz minél többet juttatunk el a pálya végére, a “klasszikus” toronyépítős üzemmódban annál több fog rendelkezésünkre állni. De nem is ez a vicces ötlet benne, hanem az, hogy ha itt csatlakozunk az internetre, akkor ennek a résznek a hátterében láthatjuk, hogyan építik más játékosok a saját tornyaikat. Így tehát nem csak azért van értelme regisztrálni a játékot, és hagyni, hogy a netre csatlakozzon, hogy beküldjük a saját pontszámainkat (úgyis vannak olyan játékosok, akik súlyos OCD-pontokkal rendelkeznek: ez most az Obsessive Completion Distinction-t jelöli ), hanem azért is, hogy talán ötleteket is lopjunk, bocsánat, kölcsönözzünk másoktól De ha csak ennyi újítás született volna, az még mindig meglehetősen kevés lenne. Mi van tehát még?

Először is: a játék grafikája kimondottan szép. Ne várjunk hatalmas 3D rendereket, elvégre a játéktér kétdimenziós, de nagyon igényesen néz ki, a designra se lehet szerintem panasz. (Dewla, szerinted? ) Azt azért meg kell hagyni, hogy ez már nem néz ki kísérleti programnak, hanem egy tisztességes iparosmunkát kapunk kézhez. Egetrengető új ötletek ugyan már nincsenek benne, de a pályák igazán változatosak, és itt azt kell mondanom, hogy bizony sokkal hamarabb nagyobb kihívást jelentenek, mint a Crayon Physics pályái [lásd holnap! - a szerk.]. De ez már nem is csoda, hiszen az még mindig félig-meddig egy kísérleti cím, míg ez most már egy teljesen kiforrott logikai játék. Akkor lennék teljesen kibékülve mindkettővel, ha a World of Goo kerülne húsz dollárba, a zsírkrétás meg ingyenes lenne… na jó, tíz euró. Mindenesetre szerintem a ragacsokkal hosszabb ideig tudunk elszórakozni, mint a krétarajzainkkal, és nem azért, mert az utóbbi kevésbé eredeti – szerintem sokkal inkább az – hanem egyszerűen azért, mert nehezebbek a pályák. Nem ötletesebbek, mert ilyen téren a kettő ugyanolyan jó színvonalú, hanem egyszerűen a Crayon Physicsben kisebb a játéktér, és könnyebbek a feladványok. Az viszont mindenképpen a javára szól, hogy ha alkalmanként csak rövid ideig szeretnénk játszani velük, akkor a Crayon Physics szórakoztatóbb, mint a World of Goo, pont az egyszerűsége miatt.

Úgyhogy mi a programról az ítéletem? Az is egy nagyon jó játék, meg ez is. Az az eredetisége, a remek fizikai motor miatt, ez pedig a kivitelezése és a nehézsége miatt. De a húsz euró az bizony picit sok. Én mindenkinek azt ajánlanám, hogy ha van rá lehetősége, vegye meg a Wii-s változatot, arra a platformra egész egyszerűen tökéletes ötlet volt elkészíteni ezt a programot. (Szerintem ha a Crayon Physics elkészülne arra is, akkor bizony még nagyobb sikere lehetne ott. Habár tényleg talán a Tablet PC a legtökéletesebb platform rá… habár… Vajon elbírná-e a DS ezt a két programot? A WoG-t mondjuk szerintem biztosan.) Akik szeretik a jó logikai játékokat, azok ezzel a két címmel most bizony nagyon el vannak kényeztetve – és amikor majd remélhetőleg lejjebb megy az áruk, akkor meg még inkább. Szerencsére demó-változat a World of Goo-ból is van, úgyhogy mindenki el tudja magának dönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem. Mondjuk aki eljut odáig, hogy leszedje, annak szerintem tetszeni fog, legfeljebb ő is csak a teljes változat árán fog fanyalogni, mint én. De remélem a készítők (mindkét programéi) nem hagyják abba a hasonló címek fejlesztését, hiszen összességében mindkét programmal remek munkát végeztek, még akkor is, ha nem lettek korszakalkotóak.

Gémeskút osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2007 (az Orange Box részeként), 2008 (önállóan)
Műfaj: Belsőnézetes logikai
Korosztály: PEGI 12+
Nyelvigény: Nincs (ha csak a feladványokat szeretnénk megoldani), közép-felsőfok (ha a humoros kísérőszöveget is szeretnénk érteni)
Nehézség: Középhaladó
Beletanulási idő: Rövid
Ár: 5-7000 Ft (az egész Orange Box), 2-3000 Ft (csak a Portal), 1200 pont (XBLA)

Amíg Ádám a saját év játékai listáját tervezgeti, addig sem maradtok olvasnivaló nélkül; arról a programról írnék, ami 2008-ban az Xbox Live címek közül a legjobban tetszett nekem.

Összeházasítható-e a videojátékok két talán legkülönbözőbb stílusa, a belsőnézetes akció és a logikai molyolás? A válasz igen, a tovább után pedig az is kiderül, hogyan!

A 2007-es év egyik legformabontóbb játéka volt az Orange Box csomag részeként megjelent Portal. 2008-ban önállóan is megvásárolhatóvá vált, PC-n a Steamen és Xbox360-on a Live rendszeren keresztül, valamint most már “külön” dobozos verzió is létezik. A legköltséghatékonyabb ezek közül valószínűleg az Orange Box megvétele, ha valakit a többi benne található cím is érdekel; ha nem, akkor pedig az online letöltés. A külön “bolti” Portalba a helyi Saturnban meglehetősen borsos áron futottam bele, úgyhogy ezzel kapcsolatban legyetek óvatosak!

Ha már sikerült valamilyen úton-módon hozzájutni, a Portal gyorsan végigjátszható, a történet három-négy óránál többet nemigen vesz igénybe – habár valószínűleg legalább kétszer végig fogjuk csinálni, már csak azért is, mert remek fejlesztői kommentárt kapunk extraként. (Ez a Valve rendszeres jó szokása, és csak örülni lehet neki.) Első alkalommal ne kapcsoljuk be, mert egyrészt lelövi a poénokat, másrészt így nem kaphatunk achievementeket sem, ha esetleg Xboxon játszanánk; de másodszorra nyugodtan!

A történetről nem szeretnék semmit se mondani, tényleg nem érdemes előre utánanézni és spoilerhegyekbe belefutni – nekem szerencsére ezt sikerült elkerülnöm, és szeretném, hogyha ti is hasonlóképp járnátok. Szánjátok rá azt a néhány órát, amíg végigjátsszátok, igazán érdemes önerőből eljutni a megnyerésig! Úgyhogy most az élmény mellett csak a játékmechanikáról lesz szó, ami az összes beharangozó videóban is szerepel – például a következőben is -, tehát nagy rejtélyeket nem árulok el vele.

A Portal lényege, hogy belsőnézetes lövöldözményhez méltóan van egy bazi nagy puskánk, csakhogy ezúttal nem golyókat vagy pusztító energiasugarat tudunk lőni, hanem portálokat. A portál egy nagy teleportáló lyuk a falban, oda kerül, ahova célozunk. Egyszerre két portált tudunk kihelyezni, és azokat ravaszul mozgásra használni. Habár a két portál különböző színű (narancs és kék), a funkciójukban nincsen különbség, mindkettőn belépve a másikon lépünk ki. A sebességünk, irányultságunk, stb. megmarad, így igen meglepő dolgokat csinálhatunk.

Mindezekre a játék fokozatosan, lépésről lépésre vezet rá, először csak bemutatja a portálok működését, aztán egy portált irányíthatunk, végül pedig mindkettőt és egyre bonyolultabb környezeteken kell átjutnunk a segítségükkel. A grafika meglehetősen puritán, az Orange Box többi játékához képest is, de ennek az oka a szakkommentárból kiderül – a bétatesztelők folyton a dekorációs céllal kihelyezett tereptárgyakkal akartak variálni, ami persze nem vezetett eredményre, csak arra, hogy felhúzták magukat, hogy semmi sem működik. A sztori pedig magyarázatot ad arra, hogy miért ilyen steril a környezet, sőt igazából remekül ki is használja ezt a negatívumot – a végére teljesen bele fogjuk élni magunkat a labor-atmoszférába. (Ne felejtsük el, hogy mindez fordítva is működik, tehát ha ott van valami a pályán, akkor annak rendszerint funkciója is van! Az apró falragaszok, ikonkák, stb. mind jók valamire, úgyhogy ha elakadtunk, próbáljuk meg értelmezni a jeleket…)

A belső nézeten és FPS irányításon kívül a többi elem mind a hagyományos logikai játékokra emlékeztet: különböző egyre bonyolultabb feladványok elé állít a program, és ha megoldunk egyet, jön a következő, végül pedig a megnyerés. Kicsi hátrány, hogy ha valaki nem tud egy FPS-t kezelni (akár PC-n, akár konzolon), akkor első alkalommal biztos küzdeni fog, tehát akik csak logikai vagy hasonló játékokkal szoktak játszani, azok készüljenek föl erre lelkiekben. De az elmúlt évtizedben kialakult és standardizálódott az FPS irányítás, tehát az így elsajátított készségeket máshol is lehet kamatoztatni. A második hasonló probléma, hogy a rejtvények néha gyorsaságot igényelnek, szóval ha valaki a kontrollerrel küzd éppen, akkor valószínűleg nem fogja tudni teljesíteni a követelményeket.

Egy kifogásolnivalóm van még, miszerint ketten nem az igazi – nem tudom, mások mennyire szoktak logikai játékokat többen művelni, de nemrég olvastam egy interjút a Toki Tori Wiiware-játék fejlesztőivel, akik bizony a bétateszterekkel szembesülve találták azt, hogy sokan kettesben szoktak próbálkozni: házaspárok, barátok, testvérek, és így tovább. A Toki Toriba így be is került egy olyan funkció, hogy a második kontrollerrel lehet a képernyőn mutogatni, hogy mit kellene éppen csinálni. (Sokkal kényelmesebb, mint folyton a tévéhez ugrálni, sőt mi öcsémmel projektorral vetítjük a képet a falra, és akkorát nem is tudok ugrani ) Valami ilyesmi igazán bekerülhetett volna ide is, mondjuk kérdéses, hogy ezt a Half-Life játékmotor mennyire engedné. Így mi leginkább azt csináltuk, hogy a kontrollert adogattuk egymásnak. Ez lenne a kisebb gond, a nagyobbik az, hogy egy idő után a szó legszorosabb értelmében szédítő a másikat nézni – ha magam játszom, akkor soha sincs ilyen gondom, de az FPS-ek nem igazán arra vannak kitalálva, hogy mások játékát passzívan nézzük. És persze ketten nem lehet elosztani az achievementeket sem, úgyhogy jelen pillanatban az ékes 0 ponton állok. A Portal inkább egyszemélyes mulatság, de ez ne taszítson el senkit sem!

Aki többé-kevésbé magabiztosan tud FPS-t irányítani, az minden további előismeret nélkül nekiállhat a Portalnak, a logikai elemek lépésről lépésre kerülnek bemutatásra, a történetbe illesztve. Szerencsére nem válik az egész nyafogósan szájbarágóssá – ebben segít a sajátos humorú narráció, ami több díjat is nyert. Az egész meglepően hamar beépül a gondolkodásunkba, én a végigjátszás utáni éjszakán még portálokkal is álmodtam, és azóta is fel-feltünedeznek. (Innen a cikk címe, szegény Kosztolányitól posztumusz is elnézést kérnék, de nem bírtam ellenállni.) Teljesen igaz a játék szlogenje, hogy tudniillik “Now you’re thinking with portals!”. Azt hiszem, ha most a kezemhez kapnék egy hasonló hiperszuper hordozható portálkészítő gépet, akkor rögtön tudnám, mit kell vele csinálni. Ami amúgy nem magától értetődő; ha leültem volna papírral, ceruzával meg az alapötlettel, akkor nem hiszem, hogy ki tudtam volna belőle hozni ilyeneket, mint amivé a Portal a vége felé fajul – nagyon nagy különbség csinálni és gondolkozni róla. De ezt próbálja ki mindenki maga, én meglehetősen ritkán osztogatom a “zseniális” osztályzatot, de most muszáj.

A végére pedig egy apró, de annál kihagyhatatlanabb jópofaság – íme a Mirror’s Edge játék demója Portal verzióban, egy Phil Goddard nevű gamer srác készítette:

Mint láthatjuk, a portálok meglehetősen praktikus eszközök…

A legjobb olcsóság: Gears of War (X360, PC)

Ezt a díjat a legjobb olyan játéknak osztom ki, amelyik 2008-ban került az ötezer forintos határ alá. A Gears of War megjelenésekor 2006-ban számos Év játéka listára került föl, talán ezért is váratott magára sokat az árcsökkenés. Szerencsére a második rész 2008 novemberi megjelenése előtt még gyorsan piacra került egy “Xbox Classics” kiadás az elsőből is. Ha valaki anno lemaradt róla, most mindenképpen szerezze be, a grafika mai szemmel nézve is nagyon szép – sőt meglepően az -, a játékot magát pedig még én is rendkívül élveztem, pedig nem vagyok a lövöldözős mészárszékek nagy rajongója. Extra érdekesség: a hipermacho kommandós szövegek szerzője egy szőke hölgy.

A legszebb animáció: Final Fantasy Versus XIII előzetes (PS3) – átvezető animáció, Prince of Persia (X360, PS3, PC) – ingame animáció

Már amikor épp kezdett végletesen elegem lenni a Square-Enix újabb produktumaiból, jött ez az előzetes. A Final Fantasy VII óta várok valami ilyesmire – lehet hogy a Versus XIII lesz a fantasy mágia és a létező legaktuálisabb japán dark stílusvilág ideális keveréke? Hogy a Mátrix – ezek után kit érdekel a Mátrix? Sőt mi több, a Final Fantasy XIII irányában is kezdek hasonlóan érezni, pedig a két új FF közül az jön ki egészen biztosan Xboxra is, PS3-am meg nincsen. Gyönyörködjetek:

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek átvezető animációk, magából a játékból még egy képkocka sem szivárgott ki. Az ingame animáció terén viszont egyértelműen az új Prince of Persia a győztes. Két videót is mutatnék: az elsőben az animációs rendező beszél a koncepcióról és demózza a játékot, hosszú, de érdekes; a második egy rövid és látványos játékmenet-montázs zenével.

A legjobban sikerült feldolgozás: Chrono Trigger (SNES -> Nintendo DS)

A DS konverziók legnagyobb problémája, hogy a fejlesztők rendszerint ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a gyönyörű pixelgrafikát lecseréljék kb. két kézen megszámolható poligonszámú 3D modellekre. A Square-Enix különösen gyakran követi el ezt a hibát, úgyhogy a Chrono Trigger megjelenése előtt kórusban rettegtünk, mivel fognak előállni Super Nintendós kedvencünkkel kapcsolatban. Nos, az új Chrono Trigger hűségesen ragaszkodik az eredetihez, de szerencsére tartalmazza a japán Playstation verzió átvezető animációit is, és számos egyéb érdekességet. Köszönjük! Aki kimaradt az SNES korszakból és az SNES emulációs korszakból is, az most semmiképp ne mulassza el ezt a változatot; a veteránok pedig örüljenek, hogy új generáció ismerkedhet meg az egyik legjobb SNES szerepjátékkal, méltó feldolgozásban…

A legszínesebb játék: Super Smash Bros Brawl (Wii)

Érthetetlenül sokáig kellett várni az európai megjelenésre, de azért csak eljutott mihozzánk is – szerencsére, mert én a Mortal Kombat 3 óta nem élveztem ennyire verekedős játékot. Semmi brutalitás, csak aranyos figurák – a Nintendo összes létező karaktere mellett még Solid Snake-et is sikerült leakasztani valahogy két PS3 megjelenés között. A SSBB őrületes mennyiségű extrát és rejtett cuccot tartalmaz, ilyenkor sajnálja az ember, hogy a Wiire még nem vezették be az achievementeket/trófeákat. Végre valami, ami az alkalmi játékosok mellett a hardcore Nintendósoknak is örömet szerez… Sajnos a karácsonyi Wii megjelenések nem hoztak hasonló nagy durranást, ezért valamilyen citromdíjat is ki lehetne osztani, ha éppen rosszindulatú kedvemben lennék.

És végül következzen az Év Játéka díj, habár előbb még némi emózást beiktatnék, mert a Lost Odysseynek is szerettem volna adni valamit, de 1. így is túl sok a listámon a japán szerepjáték 2. így is túl sok az Xbox360 cím. Úgyhogy a program helyett talán inkább a Lost Odyssey novelláskötetet díjaznám, ami papírformában csak japánul vásárolható meg, de a szöveget számos nyelven tartalmazza maga a játék is… és higgyétek el nekem, érdemes belőle kinyerni.

Az év játéka: Fallout 3 (Xbox360, PS3, PC)

Tudom-tudom, már tmarxell is ennek a címnek adta a trófeát, de egyszerűen annyira jó, hogy nem tehetek mást. Egyben a legstréberebb fejlesztő díját is megadnám a Bethesdának, mert képesek voltak lemodellezni akkora játékteret különösebb véletlenszerű vagy procedurálisan generált elemek nélkül, hogy az már tényleg a szívinfarktus kategória. Valószínűleg apró pályatervező rabszolgák százainak feje fölött csattog az ostor a Bethesda-székházban, esetleg kiadták a feladatot a frissen öntudatra ébredt Googleplexumnak, vagy nem tudom. Hihetetlen.

Bónusz 5 játékipari cég:

A legstréberebbek: Bethesda Game Studios
Miért: Lásd feljebb

A legkapitalistábbak: Harmonix Music Systems
Miért: A legelcsépeltebb ötletből is pénzt csináltak és legyőzték a konkurenciát.

Mindenki azt képzelte, a műanyag hangszeres ritmusjátékok terén minden kiderült már, aminek ki lehetett derülnie, és 2008 a Rock Band (Harmonix) és a Guitar Hero különböző részei közti eldönthetetlen holtverseny éve lesz. Nem így történt, a Rock Band 2 győzött a piacon és a felhasználók szívében is.

A legkommunistábbak: Stardock
Miért: Hallgattak a Nép Szavára.

Kiáltványt (ez is hagyományos balos műfaj ;] ) tettek közzé a gamerek jogairól, elítélték az értelmetlen másolásvédelmet és a tesztelés nélkül piacra dobott szoftvereket. Hogy bejön-e nekik anyagilag vagy ehhez előbb forradalomra lesz szükség? Az előző ténykérdés, a második pedig talán előbb-utóbb be is következik.

A legkiábrándítóbbak: Digital Illusions Creative Entertainment
Miért: Mirror’s Edge. Ja és nem lehet beszerezni tőlük a régi játékaikat, mert csak.

A Digital Illusionshöz sok szép emlékünk fűződik az Amigás korszakból, nagy reményeket fűztünk új formabontó belsőnézetes akciójátékukhoz is – ők voltak az idei év titkos favoritjai. Sajnos az elvárásaink nem igazolódtak be, a Mirror’s Edge szép, érdekes, csak éppen játéknak nem jó. Ádám pedig kiderítette, hogy a régi programjaikkal is mostohán bánnak.

Himnuszban a balsors: Stormregion
Miért: A játékipart még viszonylag kevéssé érintette a recesszió, de nekik máris sikerült bedőlniük.

Az egyik legismertebb magyar játékfejlesztő céget felvásárolta a német 10tacle, aztán nem sokra rá csődöt jelentett, így a Stormregion is megszűnt. Hogy valójában mi miért történt, azzal kapcsolatban ahány munkatárs, annyi verzió…

]]> http://gemeskut.net/2009/gemeskut-top-5-2008-prezzey-szerint/feed/ 9