Először természetesen következzen a fentebb beharangozott Red Alert bemutató:

A Westwood már korábban is próbálkozott hasonlóval, a Command & Conquer: Tiberian Dawn reklámjaiban az Örömóda volt hallható. (Itt röviden megjegyezném, hogy a Red Alert habár sorozatot indított el, tulajdonképpen maga is a Command & Conquer sorozat folytatása volt. A Wikipédián talán kibogozható a folytatások szövevénye…) Ezt anno nem láttam, csak most; szerintem nem annyira eltalált, túl vidám egy ilyen jellegű játékprogramhoz, és a vágás sem tökéletes. Aki akarja, a Youtube-on szintén megnézheti, de ez annyira nem ér meg egy beágyazást, inkább csak történeti érdekességű.

Ami viszont egy hasonló összeállításból kihagyhatatlan, az a Final Fantasy VII utolsó főellensége alatt hallható zene, a One Winged Angel nevű szám. Ez a játék 1997-es megjelenésekor egymagában forradalmat csinált, népszerűvé tette a japán szerepjátékokat Nyugaton, és hatalmas eladásokat produkált. Ha valakinek kimaradt volna az életéből, az most ne nézze meg a videót, mert valóban az utolsó főellenség látható benne; inkább fogja magát és játssza végig.

Ma már nem annyira meglepő, ha egy játékban énekelnek, akkor az volt; a levlistákon oda-vissza ment az áradozás és mindenki vadászta a dalszöveget.

Habár napjainkban már nem ez lesz egy játék döntő újító momentuma, azért vannak remek példák arra, hogyan kell ezt jól csinálni – az idei év legjobb példája erre eddig talán a Nintendo új verekedős játéka, a Super Smash Bros. Brawl. Ennek a videónak megjelenésekor külön bejegyzést szenteltünk itt a Gémeskúton, annyira örültünk neki, és ide is remekül illeszkedik:

Szintén Nintendo példa – ha már mostanában sok Xbox dologról írtunk, most inkább ilyeneket hoznék – a másik aktuális kedvenc a Metroid Prime 3: Corruption főcímzenéje. Ez messze nem annyira konvencionális, mint a fentebbi példák, kellett némi merészség a fejlesztők részéről… de szerintem azon kívül, hogy baromi jó, nagyszerűen illik is a program hangulatához. 

Valószínűleg ez a jövő útja, minél szokatlanabb zenék fognak a játékokban megjelenni, kórusokkal vagy anélkül… én a magam részéről a belső-ázsiai felhangos énekelésre várok, a nagy költségvetésű mozifilmek már felfedezték maguknak ;] (vigyázat, ez a link meglehetősen erőszakos tartalmakhoz vezet…)

Osztályzat: zseniális
Műfaj: körökre osztott stratégia
Platform(ok): Windows, Linux, Mac OS X
Korosztály: nincs hivatalos besorolás (de bárkinek)
Nyelvigény: középfokú
Nehézség: kezdőtől haladóig
Beletanulási idő: rövid
Kifáradási idő: meglehetősen hosszú

A változatosság kedvéért most ismét egy körökre osztott stratégiai játékról fogok írni, amit ugyan a DS-en nem futtathattok, de többféle családba tartozó számítógépeken igen. Ez az egyik nagy előnye a nyitott forráskódú játékoknak, a másik pedig az, hogy bárki készíthet hozzá új kiegészítőket, extra tartalmat. Végül, de nem utolsó sorban pedig az, hogy mindenki számára ingyenesen (és legálisan) hozzáférhetőek. Sajnos a nyílt forrású játékokat kevesen ismerik, hiszen sokszor leírják őket azzal, hogy nem szép a grafikájuk, a zenéjük, satöbbi. Mi azonban most lássuk, hogy a stílushoz tartozó játékok között hogyan állja meg a helyét a Battle for Wesnoth, amit a legtöbbször simán csak Wesnoth-ként szoktak emlegetni…

A Wesnoth fejlesztésének történetéről csak annyit jegyeznék meg, hogy 2003-ban kezdte David White. Szeretett volna egy olyan szabadon terjeszthető stratégiai játékot, aminek a szabályai ugyan nem bonyolultak, de mégis kihívást jelent és szórakoztató. Ehhez természetesen kell egy jól átgondolt és kivitelezett szabályrendszer, meg egy jól játszó mesterséges intelligencia.

Az előbbit szerintem majdhogynem tökéletesen sikerült kivitelezni: a játék alapjait tényleg hamar el lehet sajátítani, de ahogy egyre többet játszunk vele, úgy jövünk rá arra, hogy rengeteg lehetőséget, taktikázást tud nyújtani. Azért csak majdhogynem, mert hiába tart a program az 1.4-es verziócsaládnál, még mindig vannak benne olyan kis kiegyensúlyozatlanságok, amik (tapasztalt játékosok kezében) egy amúgy egyenlő esélyekkel induló csatát képesek az egyik fél javára billenteni. Itt hozzá is kell tennem, hogy a játék jellegéből fakadóan a szerencsének is elég nagy szerepe van: habár jópár tényező befolyásolja az egyes ütközetek végkimenetelét, a véletlennek, azaz a véletlenszám-generátornak elég nagy szerepe van.

Akinek ez nem tetszik, annak nem feltétlenül ajánlom, hogy felmenjen a multiplayer szerverre ugyanis a fejlesztők olyat is futtatnak, amire játszi könnyedséggel csatlakozhatunk. (Kivéve persze, ha valamiért nem megy, de az szerencsére nagyon ritkán szokott előfordulni, és természetesen bárki más is futtathat saját szervert.) Hiszen hiába játszik viszonylag jól az MI, akkor is elég hamar ki lehet ismerni az algoritmusát, és az ember néhány egyjátékosos hadjárat után inkább kipróbálná magát emberi ellenfelek ellen. Tévedés ne essék, a játékhoz mellékelt legtöbb “hivatalos” kampány mind magas színvonalú, de én legalábbis néhány végigjátszása után már meguntam, hogy az egyes csaták kimenetele leginkább azon dől el, hogy osztottam be a pénzt a korábbiakban, és hogyan menedzseltem a visszahívható egységeimet. Ezekért természetesen bőven kárpótolt a történet, és a jól felépített küzdelmek, de mi van akkor, ha ezeket már végigcsináltuk és/vagy meguntuk? Természetesen várhatunk arra, hogy újabbak kerüljenek be a kiadott verziókba, de ki is próbálhatjuk magunkat más játékosok ellen a multiplayer szerveren

Sok más, a legtöbb esetben ráadásul fizetős játékkal ellentétben az online meccsek keresése és létrehozása ugyanis roppant könnyű. Mint korábban említettem, egyszerűen csatlakozhatunk a központi dedikált szerverre, ahol találkozhatunk párszáz másik játékossal. Azzal sosincs gond, hogy ne legyenek nyitott menetek, de ha mégsincs olyan, amibe épp szívesen beszállnánk, akkor egy-két perc alatt nyithatunk mi is egy újat. Szerencsére a beállításokkal nemigen kell szöszölnünk ahhoz, hogy mások is csatlakozhassanak hozzánk, és játszhassunk: mostanra már a Wesnoth hálózati része teljesen kiforrott, konkrét szinkronizálási hibával én pl. csak egyszer találkoztam. (A Windowsos változat néha állítólag megbicsaklik ezen a téren, nekem Linux alól csak ez az egy volt.) Csalni pedig elég nehéz lenne benne – noha a program nyitott jellegéből fakadóan elméletileg lehetséges – és még senki sem tud olyan helyzetről, hogy valaki látványosan csalt volna. A komoly játékosok többsége ugyanis barátságos közösséget alkot, akik nem töltenek időt ilyesmivel, inkább szívesen játszanak, és szívesen válaszolnak a kérdéseidre, nem pedig annyit mondanak, hogy “lol stfu noob”. (A nem komoly játékosoknál ez sajnos előfordul, de hát hol nem?)

Ha valaki úgy érzi, hogy szívesen megmérettetné magát pontozott mérkőzésekben, akkor ajánlom, hogy tekintse meg a (nem hivatalos) ranglétrát itt. Az oldal segítségével könnyen találhatunk olyanokat, akikkel pontozásos versenyeket játszhatunk: a rangsorolás az Élő-pontok rendszerével történik, bővebb szabályok ott találhatók. Ha a “ladder” játékosaival játszunk, akkor majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ellenfelünk segítőkész, és jó játékos. Úgyhogy szerintem ha valaki szeretne gyorsan sokat megtudni a multiplayer üzemmódról (ami egyébként meglepően különbözik az egyjátékosostól, noha a szabályok ugyanazok), és nem fél elveszteni pár ütközetet, akkor regisztrálja magát és keresse meg a más rangsorolt játékosokat. Bővebben lásd az oldalon!

Rengeteget írtam már a játékról, de a bevezetőben említett grafikáról meg hangokról még egy szót sem ejtettem. Nos, a játék grafikája, mint ahogy azt a thumbnailek mögé rejtett képek is (remélhetőleg) tükrözik, meglehetősen szép, jól elkészített és hangulatos. (A gémeskutas fejlécben egyébként egy régebbi kép szerepel. Anno fel is róttam prezzeynek, hogy miért nem volt képes egy újabbat rakni bele ) (Oldszkúl! – prezzey) Nekem leginkább a különböző egységek – amikből van rengeteg – kinézetei tetszenek, hiszen a stílus konzisztens, szép, és az animációra se lehet panasz. Legfeljebb arra, hogy a rengeteg egység közül nem mindegyik rendelkezik az utóbbiból ugyanannyi képkockával, de annyit legalább elmondhatunk, hogy amik már elkészültek, azokkal nincsen különösebb gond. A játék zenéjével sem, hiszen
hangulatos, nem túl hangsúlyos, de nem is felejthető: egyedül azt a gyermekbetegségét nem nőtte ki a nyitott forrású fejlesztésnek szerintem, hogy még mindig érezhető rajta az, hogy a több különböző szerző között elég nagy stíluskülönbségek vannak. De a program szerencsére ilyen téren is fejlődik.

Mindezek után tehát nagyon ajánlom a Wesnothot bárkinek, aki valamennyire is szereti a körökre osztott játékokat. Igaz, hogy nincs benne tüzérség, ellátmányozás és változó időjárás (noha a különböző napszakoknak nagyon fontos szerepe van), de az egyszerű alapszabályok ebben az esetben egyáltalán nem jelentik azt, hogy maga a játék túlzottan leegyszerűsített lenne. Éppen ezért olyan kezdőknek is szívesen ajánlom a programot, akik még csak kacsintgatnak a hasonló stratégiák irányába, de igazán még egyet se mertek a bonyolultsága miatt kipróbálni. Azok pedig, akiket pedig teljesen hidegen hagynak az ilyen cuccok, nem jutottak el a cikkolvasásban idáig, nem?

(Én még a végén megjegyezném, hogy itt a Gémeskúton több szerző hihetetlen Wesnoth-függőséget alakított ki magában, én még nem tartozom közéjük, de komolyan, rossz nézni Szóval a Wesnoth egyszerűnek tűnik, de szemlátomást van benne valami, ami nem ereszti az embert, ez pedig csak az igazi nagy játékok sajátja… – prezzey.)

Maple Story

Osztályzat: borzalmas
Kiadás éve: 2003 (Korea), 2007 (Európa)
Műfaj: Sokszereplős internetes platform-szerepjáték (MMORPG)
Korosztály: Nem került besorolásra, szerintünk 7+
Nyelvigény: Alapfok
Nehézség: Kezdőnek álcázott haladó
Beletanulási idő: Rövid
Ár: Az alapjáték ingyenes, onnantól a határ a csillagos ég

Cikkünk apropóját az adja, hogy a FOX televízió Los Angeles-i ága még tavaly forgatott kis színes riportot a Maple Storyról és a vele kapcsolatos szülői és gyermeki hisztériáról (igen, ebben szerepelt az, hogy egy amerikai tini feltörte a szülei bankkártyáját, hogy vehessen még cuccokat magának a játékban). Persze nem feltétlenül kell száz százalékig elhinni a félig híradó, félig viszont inkább bulvárszagú műsor tudósítását, mindenesetre a bemutatott szimptómák megegyeznek más MMORPG-kkel kapcsolatos esetekkel. Mivel hallomásból nem szeretek elhinni dolgokat, kipróbáltam a Maple Story-t, és másfél órás nyűglődés után megállapítottam, hogy ekkora átverést már rég láttam. (Kivételesen ebben a posztban a Maple Storyhoz tartozó képekre kattintva megnézhetitek a teljes képet, később elárulom, miért.)

Előrebocsátom, hogy nem vagyok egy MMORPG veterán. Egyszer nyílt lehetőségem a World of Warcraft kipróbálására, és bár tetszett a nagy bejárható világ és kellemes volt a misztikus atmoszféra, mégis túl erősnek tartottam azoknak a kötelező köröknek az arányát, hogy el kell menni x helyre megölni y darab z típusú szörnyet – márpedig ilyenből úgy tudom, nem csak a játék elején van sok. Amikor megkaptam az első küldetésemet, jó két percig olvashattam a játék rendkívül kidolgozott világának különböző fantasy-helyszíneit, tárgyait, személyeit és történéseit, amiből annyi maradt meg, hogy a ezer évvel ezelőtt rejtélyes és különös dolgok történtek Zanzarkutyban és most ezért menjek el lecsapni nyolc repülő algát. Bármennyire is kidolgozott a történet (mint tudtomra adták, érteném, miről van szó, ha utánaolvasnék), mégis csak az jutott eszembe, amit a filmek világában MacGuffinnak hívnak, amikor igazából tökmindegy, hogy mi az a konkrét dolog, ami motiválja a cselekményt (pl. a máltai sólyom az azonos című filmben), csak legyen valami. Szóval kicsit ilyen szaga volt a dolognak, hiszen bármi a körítés, nem változtat azon hogy algákat kell csapkodnom vég nélkül. Ugyanakkor mindez tökéletesen megalapozza azt az atmoszférát, ami a zenével és a ha nem is naprakész, de stílusos, grafikával kiegészülve végül pozitív irányba billenti a játékélményt.
Azért került ez a felvezetés a Maple Story kritika elé, mert úgy érzem, hogy a hozzá hasonló MMORPG-k fogják a World of Warcrafthoz hasonló játékok népszerű elemeit, és azokat lebutítva rekreálják valahol máshol, kicsit máshogy. Az alapok pedig a fantasy-környezet, a több száz résztvevő, a tetszőlegesen variálható karakterek, a nagy bejárható világ, és a rengeteg küldetés. Sőt, a Maple Story még csavar is egyet a dolgon, kétdimenziós ugrálós-mászkálós formába önti a szerepjátékot. Ez baromi jó ötlet lenne, csak a készítők még csak meg sem próbálnak úgy tenni, mintha fektettek volna a dologba energiát. A program másfél gigabyte-ot foglal a gépen, a grafikája mégis összecsapott, repetitív és egyenetlen. A pályatervezés hasonlóan véletlenszerű, itt egy létra, ott egy platform, tele van sehova se vezető utakkal. Az előző bekezdést egyébként azért töltöttem az első WoW-os küldetésem taglalásával, hogy legyen összehasonlítási alapotok, ugyanis a Maple Storyban első küldetésünket egy platform tetején álldogáló nőtől kapjuk, aki a következőket mondja: “Vigyél el egy üzenetet innen egy másik helyre, hát mert most nekem más dolgom van, köszi szia!” Azt hittem, ez valami vicc, esetleg paródia, de aztán hamar szembesültem a második küldetés teljes kísérőszövegével: “Csapjál le nyolc csigát, öö, mert csak!”
Az utolsó dolog, ami még menthetne a dolgon, a játékmotor. A World of Warcraftban valamennyire azért ki volt mérve, hogy hány alga után lépek szintet, utána hány ilyen szörny, olyan szörny, amolyan szörny, és bár egyre hosszabb ideig tart a dolog, reális határon belül van a következő jutalom (és hát erre is épít sok műfajbeli játék, a “csak még egy kicsit, csak még egy kicsit” érzés okozta addikcióra). A Maple Storyban ezt se keressük. Az elsőről a második, majd harmadik szintre még csak-csak elér az ember tíz-tizenöt perc alatt, ám ezután valami hihetetlen mértékben megnő a továbblépéshez szükséges tapasztalati pontok száma. Egy csigát ezen a szinten öt-hat kardcsapással lehet ártalmatlanná tenni, és kb. száz-kétszáz csiga lesz elég a következő szinthez. Az erősebb ellenfelekhez természetesen hozzá sem tudunk érni, azonnal megölnek.
Azt a problémát sem sikerült megoldani, hogy ez végülis egy MMORPG, vagyis rengeteg játékos van fenn egyszerre. A 3D játékok hatalmas világában egész jól elfér egy kisebb tumultus, de egy 2D világnak eléggé limitáltak a lehetőségei e fronton. Ezért is csináltam úgy a képeket, hogy most meg tudjátok nézni teljes méretben, mert muszáj átélnetek azt a vizuális orgiát, amit a rendszeresen megrendezett közösségi események jelentenek.
A végső, abszolút kedvencem pedig az irányítás, hiszen majdnem minden akcióhoz (mozgás, ugrás, támadás, felszerelés, stb.) meg van adva egy billentyű, egyet kivéve, amit a leggyakrabban kell használni: az NPC-kkel, vagyis a nem-játékos karakterekkel aló beszélgetést kizárólag az egérkurzorral rájuk mutatás és a bal egérgombbal való klikkelés indítja el. Ezt nem tudom, ki találta ki, de ez kétségtelenül a leghülyébb irányítási mód, amit valaha láttam.
Na de akkor mi az egészben a buli, kérdezhetnénk. Én is ezt kérdeztem, és akkor estek helyükre a kirakós darabjai, amikor megláttam, hogy a játékhoz tartozik egy hatalmas online bolt is, ebben pedig több ezer a játékban használható hasznos és haszontalan kiegészítő, kardoktól és pajzsoktól kezdve a napszemüvegekig és csini rucikig mindent lehet venni néhány dollárnak megfelelő összegért. Így már minden érthető: megadják az illúzióját annak, hogy valódi fejlődést lehet elérni a játékban létrehozott karaktereinket illetően, aztán a befektetett energia és a kapott eredmény arányának hirtelen jött változását már pénzzel kompenzálhatjuk. Ha jobb kardot és pajzsot vásárolok a boltban, máris fel tudom venni a versenyt a komolyabb ellenfelekkel, tudom folytatni a játékot, tudok továbbra is együtt játszani az online szerzett pajtásaimmal. Okos pszichológiai- és marketingstratégia ez.

A felhasználók száma és a Tim Sweeney által említett évi százmillió dollár bevétel ellenem beszél, amikor azt mondom, hogy a Maple Story egy rettenetes, játéknak igen kevéssé nevezhető pénznyelő vállalkozás. Ha hozzátesszük, hogy a felhasználók nagy részének a fiatal tinédzsereket mondják, talán érthetőbb a dolog, mert ha más nem, a Maple Story egyrészt trendire veszi a figurát (a boltban vásárolható kiegészítők jó része inkább az öltöztetőjátékokra emlékeztet, mintsem a játékban lenne különösebb értelme), másrészt pedig végülis szegény mai tinédzserek egyszerűen nem lehettek kitéve annyi jó játéknak (pl. azoknak amikre a Maple Story annyira hajaz), hogy meg tudják állapítani ennek a minőségét azokhoz képest.

Előrebocsátom, hogy manapság a játék fejlesztője sokkal inkább a Fortress mode-ra koncentrál, és ez meg is látszik az Adventure részen. Ugyanakkor az előbb említett mód bonyolultsága visszaköszön a kalandozós részben is, ami egyszerre sokkal komplexebb, és sokkal egyszerűbb, mint a hasonló játékok. A kalandozós mód is szöveges megjelenítésű, de ettől annyira ne riadjunk meg. A kezelést viszont még nehezebb lesz szokni, mivel a Fortress mode-dal ellentétben itt nincsen a képernyőn segítség, hogy mit mivel hozhatunk elő (és ha játszottunk hasonló játékokkal, akkor is a megszokottól eltérő lesz). Ugyan ez benne van a játékban, de elég körülményes előhívni, és egyszerűbb, ha megnézzük inkább a játék honlapján. Viszont ha nincs éppen internetünk, akkor bajban vagyunk, úgyhogy ez egy rossz pont. De legalább cserébe az irányítás elég könnyen megjegyezhető.

Amit annak is köszönhetünk, hogy a hasonló játékokhoz képest helyenként bizony baromira egyszerű a kalandozós mód. Kaját pl. csak úgy szerezhetünk, hogy veszünk/lopunk valahonnan – az általunk leölt ellenfeleket nem ehetjük meg se nyersen, se sütve. Ezen kívül tudunk ajtókat kinyitni, kapcsolókat meghúzni (ez utóbbiakkal mondjuk csak a beimportált erődjeinknél fogunk találkozni), dolgokat felvenni, ledobni és elhajítani – ennyiben nagyjából ki is merül az egész. Ja, meg tudunk támadni, és itt jön az egész játékmód vicces része, voltaképpen a lényege. Ugyanis a harcrendszer baromira bonyolult: sok különböző fegyverrel tudunk csapkodni, és ezekkel kb. az összes elképzelhető sérülést okozhatjuk az ellenfeleinknek. De ezt olyan szinten, hogy egy (szadista) orvostanhallgató is megirigyelhetné, mivel a program nem csak pl. az összes ujjat, de még az összes belső szervet is számon tartja. Helyenként mondjuk “kicsit” érdekesen, hiszen pl. eltörhetjük az ellenfeleink agyát.

Szóval aki szeret össze-vissza mészárolni, és szadistáskodni, az az összes hasonló játék közül leginkább talán ebben élheti ki ilyen irányú hajlamait. És körülbelül csak erre jó az egész… meg még arra, hogy ha behozzuk egy erődünket, akkor meglátogathatjuk azt, és megnézhetjük részletesebben, hogy a különböző műalkotások mégis hogy néznek ki, mit ábrázolnak. (Pl. ki is volt az a törpe, aki az egyik orkkal való küzdelem közben beleesett a lávába.) És lehet, hogy ez a két cél kevésnek hangzik, de mégis roppant szórakoztató tud lenni. Főleg azért is, mert az előbb említett harcrendszer bizony hihetetlenül kiegyensúlyozatlan, ezért viszonylag hamar tudunk agyontápolt törpéket (vagy embereket, tündéket) létrehozni, hogy aztán nekiálljunk lemészárolni egész falvakat, városokat. Aztán persze az első íjász, akivel összefutunk nyílt terepen, keresztüllövi a fejünket, de hát ilyen az élet – pl. mi is keresztüldobhatjuk a helyi főpap szívét egy marék csótánnyal, vagy a polgármester levágott kezével. (Megtörtént esetek.) Szóval vicces egy játék, de sokat nem fogtok vele játszani, hanem inkább az erődjeiteket fogjátok építeni.

Mindenesetre szerintem megéri kipróbálni, vagy azért, hogy jobban értsétek, konkrétan mi is történik, amikor az erődötökben ölik egymást a különböző lények, vagy pedig azért, hogy kedvet csináljon a Fortress mode-hoz. Ha azonban valami tartalmasabb hasonló játékot kerestek, mivel nem akartok sok időt az utóbbival eltölteni, akkor inkább másikakkal próbálkozzatok, van még rengeteg remek roguelike. A Dwarf Fortress kalandozós részével nem érdemes sok időt eltölteni. Persze, érdekes tud lenni, hogy kérdezősködve (esetleg műemlékeket megnézve) végig tudjuk követni az egész program ezerötven éves történelmét, de mivel egyelőre ez elég repetitív, ezért hosszú távú szórakozást nem kínál. Viszont ha csináltok egy nagyobb erődöt, akkor mindenképpen érdemes kalandozóként is körülnézni benne és körülötte!

Egész pontosan Noctis IV, ugyanis nem ez az első verzió. Igaz, hogy nagyon régóta lett frissítve, noha a fejlesztő (aki egy szál maga viszi a projektet) már évek óta ígéri, hogy lassacskán elkészül a Noctis V. No de ne szaladjunk ennyire előre! Miről is szól a játék? Talán már kitalálhattátok: a világűr felfedezéséről. És még? Hát, ennyiről. Hasonló címek azonban vannak (még ha sajnos nem túl sokan is), úgyhogy miért mondom azt, hogy egy nagyon egyedi játékról van szó? Lássuk csak először a történetét!

A galaxisban egyetlen ismert értelmes faj van, a macskaszerű felysiaiak. Békésen vadászgattak madarakra, meg mellesleg megalkottak egy flottányi űrhajót, amelyek fedélzetén a felfedezők nekivágtak a Világegyetem felfedezésének. Mivel ez egy időigényes feladat, ezért a felszerelésüket úgy alakították ki, hogy tetszőleges ideig meg tudjanak odakint élni. Az előre megbeszéltek szerint aztán sok-sok évvel később visszatértek az űrutazók – és nem találtak semmit. Az anyacivilizációjuk minden látható nyom nélkül eltűnt, csupán néhány régi rom maradt, és azokból sem derült ki semmi. Ezért a felfedezők újra nekivágtak a világűrnek, hogy folytassák az eredeti küldetésüket, és hogy megkeressék az elveszett fajtársaikat is.

Sajnos az évek során egyre kevesebb bejegyzés születik az utazók közös útikalauzába, hiszen szép lassan halnak ki a felfedezők – és itt jövünk a képbe mi. Egy ilyen egyszerű, de nagyszerű űrhajó fedélzetén kezdünk, Felysia körüli pályán: és először csak nézünk, hogy most mivel mit kéne csinálni. Ez azonban (sok hasonló játékkal ellentétben) nem azért van, mert rögtön elénk van zsúfolva rengeteg kezelőszerv, amikkel azt se tudjuk, hogy mit csináljunk: épp ellenkezőleg. A játékot fps nézetből (First Person Surveyor?) irányítjuk, de kizárólag az egér segítségével (kivéve persze akkor, ha valamit be kell gépelnünk), és bizony az űrhajó belülről roppant puritán. (Pedig nem is ezt várnánk a macskáktól!) Hát, akkoriban ennyire volt képes a hardver, ugye. Ami viszont meglepő, az az, hogy mi mindent ki lehet egy ilyen játékból hozni. Van ugyanis egy egész galaxisunk, rengeteg csillag körül még több, gyalogosan bejárható bolygóval.

Fura lenne azonban, ha mindenféle támpont nélkül indulnánk ki, mivel egyedüli felfedezőként ez kicsit durva lenne, nem? Ez azonban nem egészen így van: a Noctis az egyik (ha nem az) első ún. “offline multiplayer” játék. Nem csak mi barangolunk a játék univerzumában ugyanis, hanem az összes többi játékos az internetről. Igaz, hogy a játékban nem fogunk tudni velük találkozni (mondjuk erre az esély igazán minimális lenne), de mégis követhetjük őket útunkon: ugyanis mindenki egy közös adatbázisba, útikalauzba írhatja, hogy hol járt, mit látott a saját maga által elnevezett bolygókon. Ha pedig mi olyan helyen járunk, ahol még előttünk senki sem volt (mivel a Világegyetem hatalmas, ez nagyon hamar be fog következni), akkor mi is elkeresztelhetjük a csillagokat, bolygókat, holdakat a saját belátásunk alapján, majd rajtuk körülnézhetünk, és megoszthatjuk a többiekkel, amit arra érdemesnek tartunk. Ez úgy történik, hogy a számítógépnek egy parancsot kiadta összetömörítjük a saját naplóbejegyzéseinket, és miután ezt a file-ot elküldjük a fejlesztőnek, az útikalauz következő kiadásába belekerülnek a saját műveink is.

Most már csak az a kérdés, hogy mégis mit láthatunk a képernyőn, milyen a játék grafikája? Hát, ahogy a mellékelt képeken is láthatjátok, mai szemmel nézve bizony elég siralmas. Nem egy mai csirke a program, és ez sajnos meg is látszik rajta, de mégis roppant változatos tud lenni a galaxis, és mindig találunk valami újat. (Ha nem, akkor rosszul nézelődünk ) Kell fantázia mondjuk a dologhoz rendesen, de ha valaki fogékony a hasonló dolgokra, akkor szerintem tetszeni fog neki a játék. Ahhoz képest, hogy milyen szerények a képességei, igazán változatos bolygókon járhatunk.

Ez ráadásul a rajongók által továbbfejlesztett Noctis IV CE-ben méginkább így van. Pár évvel ezelőtt a fejlesztő kiadta ugyanis a Noctis forráskódját, és az alapján készítették el ezt az új verziót. Sokkal újabb grafikát ne várjunk, ahhoz újra kellett volna írni az egész programot (ami egyébként egy saját fejlesztésű programnyelvben, az ún lin.o.leum-ban íródott), de rengeteg újítás, fejlesztés és kényelmi funkció kapott helyet benne. Az egyetlen gond az, hogy mivel a világot felépítő algoritmus is új, a két Univerzum nem ugyanaz, így a naplóval sem érünk semmit.

Éppen ezért nem is nagyon tudom, melyiket ajánljam: habár a legbiztosabb az eredeti változat kipróbálása, hiszen nagy hiányosságokat, programhibákat nem fogunk észrevenni benne (az utóbbiakat a CE kreálta ), és azt a világegyetemet mégis több éven keresztül rótták a felfedezők. Az egyetlen kár az, hogy 2005 óta nem csinált új gyűjteményt a fejlesztő – habár lehet, hogy csak én kerestem rossz helyen.

Úgyhogy akinek van kedve kipróbálni, milyen is a 100% sandbox-érzés, azoknak bátran ajánlom a Noctist. Nem mondom azt, hogy egy életre le fogja kötni őket, vagy akár csak hosszabb időre, de mindenképpen érdemes egy ilyen egyedi játékot kipróbálni – aztán hátha jobban meg is tetszik. Elsőre egy picit szokni kell az irányítást, de viszonylag hamar bele lehet jönni, és akkor már magától értetődő a játék kezelése. (Mondjuk újabb érv a CE-verzió mellett, hogy azt már kicsit “modernebben” is lehet irányítani.)

Úgyhogy hajrá, a játékot itt találhatjátok meg: de aztán ha megtetszett, és játszotok vele, akkor tessék dokumentálni a felfedezéseket rendesen! Hátha nemsokára mégis jön az új kiadás

(A korábban említett CE-változatnak valamiért nem megy a honlapja, addig is a fórumon keresztül letölthetitek a frissítéseket.)

Ráadásul a program még ingyenes is. Egy elég régi (egészen pontosan 1987-es) játékról van szó, aminek a neve: The Fool’s Errand. Cliff Johnson készítette Macintosh-ra, aztán később átírták Amigára, ATARI ST-re és PC-re, DOS alá is. Én az utóbbi verzióval játszottam, de a különbség csak annyi, hogy a portolt változatok színesek, viszont a képernyő felbontása alacsonyabb. Mindenesetre a szerző weblapjáról az összes változat ingyenesen letölthető – de mi is ez a játék egyáltalán?

Mint már mondtam, egy rejtvényes játékról van szó, de itt a fő rejtvényt is magunknak kell összeraknunk! Mondjuk ahhoz, hogy erre egyáltalán rájöjjünk, nem árt először elolvasni a történetet. Fejezetekre bontva megkapjuk az elejét… meg darabokat innen-onnan. A későbbi részleteket egy-egy rejtvény sikeres megoldása után olvashatjuk el, és sokszor magában a szövegben van a kulcs egy másik rejtvény megoldásához. (Épp ezért meglehetősen sokat kell majd olvasnunk, de ez remélem a többséget nem zavarja ) Vagy csak arra, hogy mi az egyáltalán: hiszen sokszor a feladat nehezebbik része az, hogy rá kell jönnünk, egyáltalán mit is kellene csinálni. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még egy szót sem szóltam magáról a történetről! Dióhéjban a következő: hősünk, a Bolond, Tarot földjén bandukolva belekeveredik különböző kalandokba, és míg először csak egy szép vagyont szeretne összeszedni, a végén már az élete is a tét, na meg a világ sorsa. Hát igen, katarzist ne várjunk, de attól még kellemesen van megírva, és úgysem a történet a program lényege

Rögtön az első fejezetben fontos szerepet is kap a Nap térképe, amit viszont nekünk kell újra kiraknunk. Ez lenne tehát az első feladat – csakhogy a daraboknak úgy a háromnegyede még meg sincs, másrészt arról se nagyon van fogalmunk, hogy mégis mit és hogyan kellene csinálnunk belőle. A hiányzó részleteket egy-egy megfejtett rejtvény után kapjuk, a térkép összerakását (ami nem is olyan könnyű, mint az ember elsőre gondolná) meg már nem lövöm le, hogy hogyan kell megcsinálni.

Nekem tulajdonképpen az tetszett a legjobban, hogy bár vannak jól ismert, hagyományos rejtvények is, rengeteg az eredeti ötlet. Ebben bizony benne van az is, hogy helyenként meg leszünk szívatva rendesen, de azért a nehézséget a fejlesztő jól belőtte: nagy kihívás lesz, de szerencsére úgy, hogy még így is élvezetes marad, nem fogjuk a fejünket a falba verdesni. (Én legalábbis nem tettem, no de a 7th Guest után? ) Épp ezért egy külön élmény végigjátszani, hiszen kevés játék után érezzük azt, hogy “háhá, ez trükkös volt!” Persze ezt legtöbbször azért fogjuk így látni, mert semmi felszólítást nem kapunk, hogy “csináld ezt és ezt”, hanem egyszerűen megkapjuk a rejtvényt, és addig szórakozhatunk vele, amíg egyszercsak meg nem oldottuk. Mondjuk nem is tudom, hogy volt-e olyan, hogy csak véletlenül oldottam meg benne valamit. (Az előbb említett 7th Guestben bizony volt.) Ráadásul a The Fool’s Errand elég hosszú, így jó ideig elszórakozhatunk vele – és szerencsére az sem baj, ha megakadunk valamelyik résznél, mivel nem muszáj a fejezetek szerinti sorrendben haladnunk (sőt, így utólag belegondolva azt hiszem, nem is lehet), egyszerre többféle feladat közül választhatunk. Erre mondjuk szükség is van, mivel a játék bizony nem könnyű.

Éppen ezért inkább nem is ajánlom azoknak, akik egy kis könnyed, gyors (de nem tartós) sikerélményt nyújtó fejtegetős játékra vágynak. Nekik inkább a DS-re nemrég megjelent Professor Layton-os címet ajánlanám, de sajnos nem tudom, hogy az mikor fog felénk is megérkezni (pedig kíváncsi lennék rá). Akik azonban bátornak, okosnak (és bölcsnek ) érzik magukat, és készen állnak egy nagy megmérettetésre, azokban mindenképpen ajánlom a The Fool’s Errandot – egy igazi klasszikussal lesz dolguk.

Ja, és még valami: ha minden igaz, nemsokára jön egy bizonyos The Fool and his Money című program is…

Vannak olyan játékok, amelyekről az ember majdhogynem nem mer cikket írni, és kivételesen nem azért, mert olyan borzalmasan rosszak. (Amúgy csak nekem tűnik úgy, hogy az utóbbiakról szívesebben olvasnak az emberek? ) Viszont vannak olyanok is, amikről meg azért, mert tart attól, hogy az idő mindent megszépít, és voltaképpen ugyanazt a kritikátlan ömlengést írja le róla, mint amit anno a haveroknak mesélt. No viszont semmiképpen nem tudom megkerülni, hogy a sorozat második cikkjében ne írjak a sandbox játékok következő nagy klasszikusáról, a Frontier: Elite 2-ről.

Őszintén szólva nem az Elite-tel ismertem meg ezt a játékstílust, hanem a második résszel, az előbbi csak ezután jött. Már a dobozt végignézve alig bírtam megállni, hogy ki ne próbáljam a játékot: a hátoldal milliárdnyi Naprendszert ígért, köztük ráadásul nem kizárólag csak fiktív, hanem valódi csillagokkal is, és a képek is sokkal realisztikusabb (haha, jó is lenne, ha itt járna az űrkutatás) szimulációt ígértek. Persze anno valahogy senki sem panaszkodott azon, hogy az Elite-ben egy csillag körül egy szem bolygó kering csak, ami csak azért van ott, hogy könnyebben megtaláljuk az űrállomást: itt viszont az ígéretek szerint leszállhatunk a bolygók felszínére, meg egyszerűen bejárhatjuk az egész Univerzumot. Aztán a doboz kinyitása után sem csalódunk, megint olyan csomagot kaptunk, amit mostanság már csak limited/collectors/ultimate edition-ként árulnak: egy kézikönyv, egy novelláskötet, egy galaxis útikalauz (no nem a törülközős) meg még egy szép méretes csillagtérkép. Ja, természetesen ott volt mellette még a játék is. Ráadásul mind a három könyvecske remekül volt megírva, külön élvezet volt őket forgatni – ráadásul a kézikönyvben minden lényeges információ benne volt, még egy kis bővebb magyarázat az (űr)repülés fizikájáról is, ha valakit az érdekel.

Itt jegyzem meg, hogy sajnos a kézikönyvhöz egy kellemetlen emlék is társul, mégpedig az, hogy arra épült a játék meglehetősen bugyuta másolásvédelmi rendszere. Az még hagyján, hogy teljesen véletlenszerű időközökben (de a játék folyamán többször!) rákérdez egy szó első betűjére, de a teljes kézikönyvből válogat – úgyhogy lehetett bogarászni, hogy akkor ez most hányadik sor, hányadik szó… Ja, és mindennek tetejébe még elég sokszor hibásan kérdezett rá, és ilyenkor még azok is kezdhették újra a legutolsó mentéstől, akik fizettek a játékért. Erről ennyi elég is, még szerencse, hogy voltak, akik feltörték – csak hát ugye akkoriban még 1993-at írtak, úgyhogy ezeket „kicsit” nehezebb volt beszerezni, mint ma. Na de erről elég is ennyi, térjünk vissza magára a játékra.

„Bemutatkozásul” kapunk egy engine-moviet, ami egy mindennaposnak szánt jelenetet bemutatva megmutatja, mi mindenre is képes a játék. (Meg a zeneszerzők a midivel.) Még ha nem is élvonalbeli volt a program grafikája akkoriban, attól még jól nézett ki, megvolt minden, mi szemnek-szájnak ingere: görbe felületek, és a PC-s verzióban ráadásul még textúrázottak is voltak a poligonok. Aztán rögtön le is dob a program egy bolygó felszínére: adva van egy kisebb űrhajó, minimális mennyiségű pénz és kezdő felszerelés, innentől kezdve csinálhatunk bármit, amit csak akarunk. No de mégis mit lehet csinálni? Most elkezdhetnék szövegelni a különböző pénzszerzési módokról és a küldetésekről, de előbb inkább arról szólok, ami akkoriban forradalmi újdonság volt. Végig lehetett repülni bolygók fölött, meg tudtuk látogatni a saját Naprendszerünk összes bolygóját (akkor még a Plútó volt az utolsó, de Braben-ék bölcs előrelátással már akkor is törpebolygónak nevezték a játékban) és rengeteg a rengeteg más csillag körüli bolygókat, kis ügyeskedéssel geoszinkron pályára állhattunk, vagy kipróbálhattuk, milyen a gravitációs parittya-effektus. Tudom, ez utóbbi valószínűleg majdnem mindenkinek semmit se mond, de a kézikönyvben is megemlítik, és aki kicsit is értett a realisztikus (fúúj) űrutazáshoz, amit manapság is csinálunk, annak elég lenyűgöző lehetett ezt „élőben” kipróbálni, nem csak azt figyelni, hogyan használják ki a bolygóközi utakon levő műholdak. Szóval megízlelhettük, milyen lehet a newtoni fizika alapján az űrben utazni.

Ha mondjuk szigorúan ragaszkodnánk ehhez, akkor nem lenne csillagközi utazás a programban, de szerencsére van – voltaképpen ugyanazzal a módszerrel, mint az első részben. Csak itt most már minden egyes csillag körül új bolygók keringenek, más jellemzőkkel, de meglepően realisztikusnak tűnő naprendszerekkel. És ezekből tényleg milliárdnyi volt, elméletileg lehetőségünk van arra, hogy bejárjuk a galaxisunk összes csillagát, de természetesen ezek túlnyomó többsége már véletlenszerűen generált, másrészt évtizedekbe telne a játékbeli hajtóművekkel eljutni a galaxis átellenes végébe. Viszont az elérhető közelségben levő pár száz naprendszerrel is boldogan elleszünk anélkül, hogy fel is tűnne a turpisság.

No de szóval mit is lehet csinálni, ha már meguntuk egy picit a felderítősdit? Egy-két újdonságon kívül voltaképpen ugyanazt, mint az első részben. Lehet például kereskedni, immáron valamivel összetettebb rendszer alapján, mint az Elite-ben. Ezzel egyedül az a gond, hogy a kiinduló helyzettől nem messze, két rendszer között ingázva teljes biztonságban és eseménytelenségben gyorsan összehordhatunk igen nagy vagyont, míg máshol veszélyesebb környékeken tiltott árut csempészve is csak lényegesen kisebb hasznot húzunk. Így, habár az eredeti koncepció jó volt, eléggé elbaltázták a kereskedelem szerepét: habár nem úgy tűnt, hogy csak annak szánták, de a kereskedő-lét csak a gyors, eseménytelen tápolásról szólt, arról, hogy minél hamarabb (és minél unalmasabban) összeszedjük a pénzt a legnagyobb űrhajókra és a legbrutálisabb fegyverekre. Ja igen, itt már ugyanis nem csak új felszerelést vehettünk, hanem új hajókat is. Elég széles választékból válogathatunk: ha arra van kedvünk, beülhetünk gyors, de kicsi vadászgépekbe, vagy pedig behemót kereskedőhajókba, vagy, ha rengeteg pénzzel rendelkezünk, akkor brutális rombolók kapitányaként pusztíthatunk el (az űrállomásokat kivéve) mindent, amivel csak találkozunk. Természetesen nem csak ezek a végletek vannak, a kínálatban szerepelnek köztes kategóriák is, és mellesleg majdnem az összes régi ismerős is visszaköszön az első részből. Ráadásul volt a fejlesztőknek még egy jó húzása, mégpedig az, hogy a különböző hajók különböző szövetségekhez tartoztak, így utaznunk kellett, ha egy olyant akartunk megszerezni, amit arrafele, ahol épp voltunk, nem lehetett megkapni. Belegondolva ez kicsit mondjuk olyan, mintha Japánba kellene utaznunk ahhoz, hogy egy Suzukit vegyünk, szóval egy realizmusra kihegyezett játékban épphogy nem
valósághű, de a játékmenetnek jót tett.

Ami viszont nagyon nem tett jót a játékmenetnek így visszagondolva, az az űrharc. Nézzük csak, ez itt miből is áll! Az űrben egyszer csak összefutunk egy szem kalózzal, aki elkezd felénk száguldani, és vadul lövöldözni. Mi visszalövünk, a lézerek melegszenek, aztán egyszer csak a tehetetlenség miatt az űrhajók elhúznak egymás mellett, megfordulnak, és elkezdenek gyorsítani – azaz fékezni, mivel a tehetetlenség tovább viszi őket az ellenkező irányba. Így tovább lövöldözünk nagy távolságokból egymásra, azaz a pár pixelnyi méretű ellenségre, aztán megint kezdődik az egész elölről. Az még hagyján, hogy így alig látunk valamit az egyébként szép ellenséges hajókból, de ez a fajta űrharc inkább a lovagi tornákra hasonlít. Itt kifejezetten kárára lett a játéknak a fizika newtoni modellezése (látszik, hogy Ian Bellnek ehhez a részhez minimális köze volt már csak), de majd nemsokára meglátjuk, hogy ezt később hogyan próbálták, és aztán hogyan sikerült kijavítani.

Egyedül egy helyen jó az űrharc, ahhoz viszont kicsit sokat kell játszani: ha valamelyik birodalom katonaságához csapódunk zsoldosként, akkor elég sok fuvarozás majd bérgyilkosság sikeres teljesítése után kapunk olyan küldetéseket, hogy fotózzuk le, vagy később majd semmisítsük meg titkos, eldugott katonai bázisokat. Természetesen azt nem várhatjuk, hogy a másik oldal ezt szó nélkül tűrje, így miután sikerül az autópilóta segítségével odanavigálni a bolygóhoz, kézi vezérléssel megkeressük a bázist – és neki is állhatunk a bolygó körüli harchoz, ami sokkal izgalmasabb. Miért is? Egyrészt azért, mert itt már nem mindig egyesével érnek oda hozzánk az ellenségek, másrészt meg az alacsonyabb sebesség miatt jobban lehet manőverezni. Itt sajnos viszont előjön, hogy a gépi pilóták meglehetősen silányan repülnek, így elég hamar ki lehet cselezni őket, úgyhogy hiába üldöznek vagy százan, hamar lemaradnak, és aztán semmi kihívást nem jelentenek. Nincs mese, az első rész küzdelmei sokkal nehezebbek és izgalmasak voltak – talán épp ezért is voltam szerencsés, hogy nem azzal kezdtem

Ennek ellenére a játékot még most is a klasszikusok egyikének tartom. Miért is? Azért, mert hihetetlen tágasra nyitotta a játékbeli világokat – csak az a kár, hogy azóta is kevés ilyen program készült, pedig láthatjuk, hogy egyáltalán nem a hardverek korlátairól van itt szó. Története mondjuk semmi nem volt a programnak, de hát nem is muszáj lennie.      (A könyvecskéknek hála viszont mégis sikerült jó háttértörténetet adni a világnak.) Ez a hatalmas nyitottság anno elfeledtette azt, hogy utólag belegondolva elég nagy hiányosságok is voltak a játékban, megkaptuk ugyanis azt, ami sajnos nagyon kevés játékban szerepel: a rengeteg ideig tartó felfedezés örömét. No de innen hogyan tovább? Az eredeti szándékaim szerint itt, még ebben a cikkben kezdenék el írni a sorozat harmadik részéről, de mivel „kicsit” hosszabb lett, mint eredetileg terveztem (és még így is úgy érzem, hogy rengeteg mindent kihagytam – ami azért mond valamit a Frontierról), ezért a következő részben lesz róla szó. Még így is jóval több szöveget kaptok, mint a manapság inkább képeskönyvbe átmenő hazai számítógépes játékokkal foglalkozó újságok cikkeiben van – ami azért szerintem elég kár. Na de ez másik téma, viszlát legközelebb!

Még valami: a játék PC-s verziója ingyen letölthető a készítőktől. Ha harminc napon túl használod, akkor szeretnének tőled egy öt (angol) fontos csekket kapni, de maga a játék ezt nem figyeli.

Tyrian 2000

Nem tudtam megállni, hogy ne írjak külön cikket én is a Tyrianről. Miért? Mert korának, a kilencvenes évek közepének a legjobb űrhajós lövöldözőse, és talán a legjobb DOS alá készült ilyen műfajú játék. És amiért az: a legtöbb játékelem, ami mellékes is lehetne, mint máshol, de nem az.

Minden általam eddig látott hasonló játékot latba vetve a Tyriannek van a legbonyolultabb és leghosszabb története, melyet vagy követünk, vagy nem. Igazából nem kötelező minden pálya előtt elolvasni a birtokunkba kerülő üzeneteket, amit a játék többi szereplőjétől olvasunk, de ezek amellett, hogy árnyalják a sztorit, gyakran olyan színesek és viccesek hogy vétek kihagyni őket. Egyrészt ezek között is számos titkos van (különböző kisebb-nagyobb űrhajók vagy tereptárgyak lelövésekor tehetünk láthatóvá ilyen üzeneteket tartalmazó Data Cube-okat, vagyis adatkockákat), másrészt még csak az internetspam hajnalán jártunk, amikor Jason Emery (a programozó és pályatervező) és Alexander Brandon (a történet és a zene szerzője) már olyan jövőt prognosztizáltak, ahol még a hiperfejlett intergalaktikus űrhajók korában is folyton kapjuk a különböző bolygókra invitáló utazási ajánlatokat, őrült ételek és filmek reklámjait.

Maga a történet, amit csak ezekből az adatkockákból tudunk összeállítani, szintén lenyűgözően bonyolult. A játék 1995-ös eredeti három epizódja még érthető és logikus krónikája egy korrupt csillagközi nagyvállalatnak, a Microsolnak, ami a Tyrian bolygón bányászható gravitációs érc haditechnikára használatával akarja átvenni a szektor irányítását. Főhősünk, Trent Hawkins, természetesen akkor csöppen a történetbe, amikor haverja erről tudomást szerez és kisvártatva meg is ölik érte. Ennek következtében Trentnek menekülnie kell a Tyrianról (épp akkor, amikor szüleitől kap levelet, hogy milyen rendes okos fiú, hogy a Microsol vállalatnál dolgozhat, és hogy a papa is épp most kapott ott állást). Itt kezdődik a bolygóról bolygóra menő hajsza, ahol először minket üldöznek, aztán a második-harmadik epizódban már mi üldözünk

Történet szempontjából leginkább csak ez az első három epizód követhető: a negyedik részen már látszik, hogy az eredeti rendszerhez csatolt új elem, már teljesen felborul a sztori, és kapkodhatjuk a fejünket, hogy ki, mi, hova, miért, az ötödik rész pedig ennek is a hatványa. Emlékszem, amikor egyszercsak a birtokomba jutott egy űrhajó, aminek a leírásában az szerepelt, hogy hát ez egy módosított űrhajó amit Trent a jövőből hozott vissza, amikor másodszor győzte le Vykromodot. De mikor is? Hogy kapott magától űrhajót a jövőből? Ki az a Vykromod? Mi van?? Aztán kifundáltam, hogy Vykromod valahol a második epizód környékén volt egy ellenséges sötét csuklyás valaki, de a többi így is tömény homály. Mondjuk a negyedik rész végefelé beálló őrületet, amikor az utolsó pályák főellenfelei hatalmas orrok, fülek és egyéb furcsaságok lesznek, elég nehéz is történettel megindokolni. (És akkor még nem jött az ötödik epizód!

Na de ez ne bátorítson el senkit a játéktól, mert egyébként tényleg kitűnő darabról van szó. A legjobb benne a történet-módnak az a funkciója, hogy egyrészt minden pálya után lehet menteni, azaz a rövid napi ötperces időtöltés kategóriájába is simán belefér a Tyrian, másrészt pedig gyakorlatilag örök életünk van, ha az egyik konfigurációban nem sikerült a pálya, akkor simán újrakezdhetjük egy másik összeállításban. Ugyanis útközben az idegen hajók lelövéséből szerzett illetve egyéb módon összeszedegetett pénzünkből vehetjük a Marci által írt rengeteg fejlesztést: hajót, központi fegyvert, oldalfegyvert, külön bal-jobb kiegészítő fegyvert, pajzsot, motort, stb. és nem kerül külön pénzbe ezeket lecserélni, vagyis szabadon válogathatjuk magunknak össze a számunkra legmegfelelőbb összeállítást. És aztán mindegyik fenti kategóriában, főleg a fegyvereknél, több tucatból válogathatunk, mindig attól függően, hogy melyik pályán járunk, illetve ha titkos pályát találunk úgy ott titkosabb, egyedibb, őrültebb cuccokat is vehetünk. Nem is tudom például hogy csináltam még kilencvenakárhányban, első DOS-os végigjátszásomkor, hogy egy Supercarrot nevű répahajót szereztem magamnak, amit hatirányú hotdoglövővel sikerült felszerelnem. Bizarr.

Egy dologról nem esett még szó, a futtatásról. Régi DOS-os játék lévén nem egyértelmű a működése, arra külön fel kell hívni a figyelmet, hogy a Marci által belinkelt zip fájlban mindegyik fájl írásvédettre van állítva, ezért azokat kijelöléssel át kell állítanunk, mielőtt elindítjuk a játékot, ugyanis anélkül nem fog működni. A másik dolog, hogy bár a Tyrian 2000-et már Windows alá fejlesztették, vagyis Windows alatt is elindul, a konfigurációs programjában választható hangkártyák már rég nem léteznek, ezért Windows alatt csak elég nehezen fügjuk tudni beindítani a hangot, ha sikerül egyáltalán. Legjobban tesszük ezért, ha beszerezzük az ingyenes DOSBox programot, ami egy Windowsos alkalmazás, ami úgy csinál, mintha DOS lenne, ezért bármilyen régi DOS-játékot tudunk rajta futtatni (na jó, nem az összeset, de nagyjából mindet, és a Tyrian is kifogástalanul működik).

Azaz pontosabban már a Tyrian 2000, mivel az eredeti verzió megjelenése óta a készítők rengeteg bónuszt hozzáadtak – egy olyan programhoz, ami már így is tele volt tartalommal. De ne siessünk ennyire előre Szóval lövöldözős játék. Miről is szól? Attól függ, milyen módban játszod! Lehet a sztoris üzemmódot választani, amit mindenképpen érdemes, mert a történet a végére igen vicces lesz (nagyon szeretem, amikor a készítők a végére önmagukat parodizálják ), másrészt meg a legtöbb rejtett cucc ebben az üzemmódban van. Ha ezt választjuk, akkor a pályák között lehetőségünk van különböző fegyverekkel és felszerelésekkel tuningolni az űrhajónkat. Az, hogy mik közül válogathatunk, az attól függ, hogy melyik pályán vagyunk épp, vagy hogy merrefele mentünk – ugyanis előfordul, hogy kettő (esetleg több) útvonal közül választanunk kell. Vegyük ehhez még hozzá azt, hogy rengeteg titkos pálya van elrejtve (majdhogynem annyi, mint amennyi rendes), amiken még brutálisabb fegyvereket vehetünk, és máris garantált a többszörös végigjátszás

No és persze nem csak ezért. Először is, a játék grafikája igazán remek. (Na persze a korabeli lehetőségekhez képest.) Másodszor is a zene is remek. Harmadrészt meg remekül eltalálták a játékmenetet Mindenki megtalálhatja a számítását: „könnyű” nehézségen szerintem senkinek sem nehéz végigjátszania a játékot, „nehéz”-en viszont meg már új pályákat is kapunk. Ja, és megsúgom azt, hogy ezeken felül van még három titkos nehézségi szint… Én az utolsón egyszer bírtam végigvinni, sűrű transzba-eséssel. Szóval a profiknak is bőven akad kihívás Ahogy haladsz egyre előbbre, úgy kapsz jutalomból egyre több információt a különböző rejtett bónuszokról; vagy akár a minijátékokról, mert olyanok is vannak, és bizony azokkal is remekül el lehet szórakozni.

Tehát ez volt a sztori mód. Van ám még más is! Az ún. „Arcade” (játéktermi) módban nem kapunk történetet, és csak egy útvonalon mehetünk végig a játékon, cserébe viszont kapunk pár spéci fegyvert, valamint életeket: így ha meghalunk, nem feltétlenül kell elölről kezdeni a pályát. Ráadásul ezt az üzemmódot egyszerre két játékos is játszhatja: ilyenkor két űrhajóval lehet a játékon végigmenni (sajnos a sztori-módon nem), de ha úgy épp jobban tetszik, akkor összedokkolás után egy nagy hajót irányíthatnak – az egyikük lesz a pilóta, a másik meg a lövegtornyot fogja kezelni.

Ezeken kívül a Tyrian 2000-ben van még egy olyan mód is, amikor adott idő alatt kell végigvinni a pályát, és a teljesítményünk alapján pontoz a játék. Biztos van, aki ezt szereti…

Mindezek mellé még van hálózati játék is, de mivel csak IPX protokollon keresztül, ezért ezt sajnos sose tudtam kipróbálni. DosBox-szal megpróbálhatjátok a neten keresztül összehozni, de nekem eddig egy régi játék se volt képes normális sebességgel futni – egyszerűen nem erre tervezték őket. Helyi hálóban viszont kifogástalanul megy.

Most veszem észre, hogy már agyba-főbe dícsértem a Tyriant, de egy rossz szót nem szóltam még rá.

Hmm. Nos. Hát. Ööö.

Lehet, hogy csak azért, mert én anno  meg voltam érte veszve, de egyszerűen nem megy. Persze egy-két részletbe beleköthetnék, de maga a játék van annyira jó, hogy nem érdemes. Úgyhogy ha nem lenne ingyen (és legálisan) letölthető, akkor most asszem sokan megvádolnának azzal, hogy voltaképpen egy fizetett hirdetést írtam De mivel az, ezért aki szeretné, az nyugodtan letöltheti innen.

Ráadásképp még egy jó hír a végére: készül az OpenTyrian!

Először is azért, mert ingyenes Másrészt azért, mert a „kukacok lövik egymást” után már meg is szűnt a hasonlóság. Ugyanis csak azért van két féreg osztott képernyőn, mert itt nem körökre osztva megy a mészárlás, hanem valós időben. Így voltaképpen teljesen más lesz a játékmenet – őszintén szólva jóval pörgősebb, mint a nagy „elődben”. Kevésbé is kell a fegyverekkel taktikázni, hiszen mindenből örök lőszerünk van, még az atombombából is, egyedül a tár nagysága és az újratöltési idő változik. Viszont az egyébként tekintélyes méretű arzenálból mindössze öt fegyvert vihetünk magunkkal, úgyhogy azért itt sem árt tervezgetni, hogy mit is fogunk használni. Szerencsére a játék nagyon jól ki van egyensúlyozva, csak egy-két olyan játékszer van, ami tényleg nem jó semmire. A pályák a létező legfapadosabbak, internetes játék nincs – de hát mit is vár az ember egy 1998-as programtól?

Hát, például azt, hogy ha tényleg olyan jó, akkor népszerű legyen és készítsenek folytatásokat. Sajnos ez utóbbi hivatalosan nem történt meg, de mára elkészült rengeteg klónja, amikben még több fegyver és egynél több pálya található – és természetesen most már lehet az interneten keresztül játszani! Ráadásul ezek a játékok mind ingyenesek, és a jobb klónok túlnyomó része nyitott forráskódú, úgyhogy nyugodtan lehet Linux alá is telepíteni őket.
Őszintén szólva ez egy olyan játék, amiről nem lehet sokat regélni, és nem is érdemes nagyon kivesézni. Ettől még rendkívül szórakoztató, csak ne a számítógép ellen játsszunk, mert úgy bizony nincs benne semmi kihívás. Ha azonban ismertek a környezetetekben valakit, aki szívesen tolna egy kis „2D Quake”-et, akkor érdemes megpróbálni

És akkor a végére a linkek:
Az eredeti Liero és nyitott forráskódú változata
LieroX, amivel a mostanában a legtöbben játszanak
Gusanos, amit mostanában a legtöbbet fejlesztenek
OpenLieroX