Jó régen írtam egy cikket a Settlers DS-ről, ami szintén egy remek PC-s játék kevésbé remek DS-es átirata volt. Úgy néz ki, egyes kiadók nem szeretnek kockáztatni, és szívesen készítik el a nagy klasszikusok kisméretű, kétképernyős változatát – aztán, ha másért nem, hát azért megveszik az emberek, mert az eredetit szerették. Jó ideje már, hogy kipróbáltam a Worms: Open Warfare-t a DS-emen, de mivel már öt perc játék után az a benyomásom volt, hogy ez a játék elég darabos, inkább gyorsan vissza is adtam. Ilyen előzmények után picit meglepett, hogy kijött a folytatása (igaz, már elég régen), úgyhogy gondoltam megnézem, ezúttal mit is alkottak a srácok/csajok!

Mi van, ha valaki nem ismeri az eredetit? Nekik egy gyors összefoglaló: a játék lényege az, hogy kettő, vagy több kupac kukac irtja egymást 2D-ben (vagy a sorozat későbbi részeiben 3D-ben, de szerencsére a fejlesztők nem vetemedtek arra, hogy azt is megpróbálják DS-re átültetni), körökre osztva. Van egy véletlenszerűen generált pálya, egy rakás fegyver meg vér… ja, mondjuk az sajnos nincs. Szóval a lényeg az, hogy ügyesen célozzunk, ügyesen taktikázzunk, és így kiirtsuk az összes ellenfelet. Van, amit nemigen lehet ragozni – de attól még hihetetlen szórakoztató tud lenni!

Ezen túl is vagyunk, lássuk a lényeget. Az első benyomásom a játékról az volt, hogy „béplusz ez mennyit tölt.” Ja nem, volt intró is! Ne várjunk Final Fantasy III vagy Luminous Arc-féle minőséget, de azért egész kellemes, hozza a Worms-intrók szokott minőségét. Ezután megalkothatjuk az első számú féregalakulatunkat, ami sajnos a mostanra megszokott nyolc helyett csak négy elithernyóból áll, és kezdődhet is a móka. Egy szép egészséges adag töltögetés után, persze. Amint viszont meglátjuk a menüt, már kellemesebb kezd lenni a dolog, elég nagy választékunk van. Jó szokás szerint ha kedvünk van rá, akkor a beállításokkal való macerálás helyett egyből kezdődhet a móka, de ezt még egy kicsit hagyjuk. Nézzük inkább, hogy mik közül válogathatunk!

Nagy szerencsére a készítők nem hagyták ki a többjátékosos üzemmódokat, de hát az elég durva is lett volna. Van egykártyás, többkártyás, meg WFC-s játékra lehetőség – szóval megvan minden, ami kell. Ha pedig épp nincs alkalmunk (vagy túl sok vereség után kedvünk) egy másik emberrel küzdeni, akkor azért nem kell elunnunk magunkat, a gép ellen küzdve is sokféle játékmódból választhatunk. Itt mondjuk kicsit az volt a benyomásom, hogy a fejlesztők azon erőlködtek, hogy a DS minden egyes hardver-elemét kihasználják, mert pl. az ejtőernyős játékmód, amiben egy darab kukacot kell elfújnunk a célba, azért elég erős volt. Van még két hasonló ökörk kísérletezgetős játékmód, amik viccesek, de olyan sokat nem fogunk velük játszani. Azaz lehet, hogy mégis rákényszerülünk, ugyanis ebben a játékban nem úgy van, mint pl. a Worms World Partyban, hogy az egyjátékosos módokban elért sikerek után különböző extrákat kapunk, hanem ahhoz, hogy a játék által felajánlott összes lehetőséggel élhessünk, a küldetések sikeres teljesítésével pontokat kell gyűjtenünk. Ezekhez természetesen hozzátartoznak a többi játékmódok, mint pl. a „hadjárat” – ne tessék semmi komolyra gondolni, ez nem takar mást, mint előre beállított küzdelmeket. De legalább néha kapunk átvezető animációkat, amik szintén viccesek. Visszatérve a pontrendszerre: valahogy jobban örültem volna, ha nem azzal indít a játék, hogy „háhááá, ezt még nem használhatod, vedd szépen meg”, és inkább egy adott mennyiségű pont után kapnék valamilyen meglepetést. No mindegy, ők tudják.

Most, hogy erről ennyit regéltem már, talán szólnom kéne pár szót arról is, hogy milyen lett maga a játék Dióhéjban: meglepően jó. Kicsit tartottam attól, hogy a képernyő túl kicsi lesz itt is a játéktérnek (mint a Settlers DS-nél), de ezt megoldották azzal, hogy kisebb lett a játéktér, meg azzal is, hogy két képernyőn nézhetjük. Én speciel úgy voltam vele, hogy zavart a kettő között levő elkerülhetetlen üres tér, de egy gombnyomással behozhatjuk a felső képernyőre a kicsinyített térképet, ami viszont nagyon hasznos – úgyhogy ezt ügyesen oldották meg a fejlesztők. Maga a játék kezelése is remek lett: ha valaki játszott a sorozat korábbi tagjaival, akkor pár perc elteltével teljesen otthonosan fogja használni, ha pedig nem, akkor nem nehéz beletanulni. (Én legalábbis nem emlékszem arra, hogy anno különösebben nehéz lett volna megszoknom.) Ha valakinek arra van kedve, irányíthatja a játékot az érintőképernyővel is, ilyenkor pl. nem gombnyomásra, hanem egy gyors tollvonásra jön be a fegyverek listája – én mondjuk maradtam a „klasszikus” módnál, de legalább lehet mind a kettőt egyszerre használni, nem kell állítgatni közöttük, ha valamiért a másikat szeretnénk használni.

Mi van még? A hangok hozzák a szokott héliumos minőséget, csak nincs annyiféle, mint a korábbi részekben, de hát ez nem is csoda. Mondjuk ez az egész játékra jellemző: tudja (majdnem) mindazt, amit a sorozat (számomra) legjobb darabja, a World Party tudott, csak nem ugyanabban a bőséges mennyiségben. Van egy-két apró ötletes újítás / változtatás persze, nekem pl. tetszett, hogy a véletlenszerűen bekövetkező „katasztrófáknak” most már nagyobb szerepe van, az viszont nem, hogy nem lehet őket kikapcsolni.

A különböző portálokon írt cikkeket nézegetve kicsit meglepetten olvastam, ahogy többen kijelentették az Open Warfare 2-ről, hogy az egész sorozat legjobb darabja lett – én ilyen messzire nem mennék, de az tény, hogy DS-re ezt kellett volna simán Open Warfare-nek hívni, az előzőt meg mondjuk Open Warfare 0-nak, mert a kettő közül csak ezt fogja mindenki emlegetni, egyszerűen annyival jobb. Az a kettes meg picit zavaró a végére Szóval ha valakinek tetszett az eredeti játék, és szívesen folytatná a rakétavetős féregirtást DS-en is, annak ajánlom, hogy szerezze be, aki pedig valahogy még kihagyta az eredetit, az nyugodtan nézze először ezt meg – érdemes.

Néhány évvel ezelőtt valakinek, amikor kezébe vette a Nintendo DS-t és elkezdett játszani vele, a következő gondolat juthatott az eszébe: “Nini, hiszen ez a mutatópálcika akár szike is lehetne!” Persze lehet, hogy a Trauma Center mégsem ilyen népmesei módon született meg, de sebaj: a lényeg, hogy kaptunk anno egy újító szellemű játékot, ami elég sokak emlékezetében megmaradt. Az egyik ilyen emlékezetes mozzanata az ún. “Healing touch” és az utána… érdekesbe forduló történet volt, a másik pedig magának a programnak a nehézsége. Az eleje még viszonylag könnyen indult, aztán elég durván felfutott: olyannyira, hogy én pl. anno nem is csináltam végig a történetet, egyszerűen abbahagytam. Azóta kijött egy Wii-s változat, amit inkább szintén hanyagoltam, meg elkészítették a játék folytatását is. Mivel maga az első rész amúgy kifejezetten jó volt, úgy döntöttem, kipróbálom a másodikat is, hátha most már nem akarom majd a falhoz vágni a DS-emet. Lássuk, hogy most épségben megússza-e a hardver!

Lassacskán már hagyományossá válnak a “nevesebb” DS-es játékokban az intrók, amikben megismerkedhetünk a főbb szereplőkkel: hogyha játszottunk az első résszel, akkor itt már láthatjuk is, hogy lesznek korábbról ismerős arcok. A főszereplő, akit irányítunk, megint Dr. Derek Stiles, aki azóta már igazi sztársebész lett – azaz pontosabban csak az lenne, ha nem lenne igencsak szerény. Az ő szerepében fogjuk levezényelni a műtéteket, és a nehézségi szint kiválasztása után rögtön kezdhetünk is, méghozzá Afrikában: a történet ugyanis azzal kezdődik, hogy derék orvosunk (jaj!) és az elmaradhatatlan nővérkéje egy polgárháború dúlta (kitalált) afrikai ország menekülttáborába utaznak segíteni. Meg mellesleg kideríteni azt is, hogy van-e valami igazság akörül a mendemondák körül, hogy valami veszélyes és teljesen ismeretlen járvány ütötte ott fel a fejét. Megismerkedünk gyorsan egy fiatal afrikai doktornővel, akiről amint fél perc múlva megszólal, kiderül, hogy férfi (hopsz, mea culpa ), és neki is vághatunk a dolgoknak.

Én speciel pár perc múlva annak vágtam neki, hogy lekapcsoljam a menüben a beszédet, mivel engem zavart. Műtét közben még annyira nem, ott még valamennyire segített is, de a párbeszédek közben bizony baromi furán hatottak az egy-két szavas megnyilvánulások. Nem azt mondom, hogy ez a Trauma Center 2 sajátja, más DS-es játékokban is találkozhatunk ilyennel, de valahogy egész egyszerűen nem tetszettek a hangszínészek. Persze lehet, hogy másnak ezzel nem lesz gondja, mindenesetre nagyon szerencsés, hogy a készítők külön lehetővé tették ennek a kikapcsolását. (Láttam már olyan programot, amiben nem.) Annak is igazán örültem, hogy a játék elején kiválaszthattam a nehézségi fokozatot: a régi tapasztalataim alapján úgy gondoltam, elsőre inkább maradok a könnyűnél. Itt most viszont a könnyű tényleg a könnyűt jelenti, talán hogyha kétszer volt az, hogy nem sikerült elsőre megcsinálnom egy műtétet. Úgyhogy ha valaki inkább csak egyszerű kis ötperces szórakozásokra vágyik, meg inkább a történettel haladna, az is nyugodtan játszhat a játékkal, nem fog belehülyülni a tizedik elhibázott műtétbe. (Most már.)

Na de viszont a történet. Az eleje nekem meglehetősen tetszett, jó ötletnek tartottam, hogy az elrugaszkodott bioterrorizmus meg ilyenek helyett inkább egy valóságos helyzetet mutattak be, azaz a menekülttábort és az ottani nehézségeket. Igaz mondjuk, hogy kicsit furcsán hatott, hogy az elején folyton mondták, hogy nincs elég felszerelés, aztán még ott is használhatunk lézert a műtét közben. Aha, szóval a gyerekeknek cukorka nincs, de a rákos sejtek ellen lézer van. Logikus Na de sebaj, mert később aztán tényleg előkerülnek a felszerelés-hiányos műtétek, amikor pl. megfelelő világítás híján nekünk kell kis fénytollal világítanunk – szerencsére azt ügyesen megoldották a fejlesztők, hogy a műtétek (amikből van jópár!) nem válnak rutinossá és unalmassá… Csak hát helyenként bizony most is túl kreatívak lettek. A történet “természetesen” megint átmegy a bioterrorizmus elleni küzdelembe, és kapunk mindenféle rejtélyes betegségeket és mutációkat: az nekem külön tetszett, amikor megjelentek azok a mutáns tumorok, amik úgy néztek ki, mintha kereszteznénk egy káosz-csillagot egy Dávid-csillaggal. (Ez egy mesterséges betegség, úgyhogy összeesküvés-elmélet hívők figyeljenek!) Őszintén szólva nem tudom, hogy meg lehetett-e volna csinálni egy ilyen játékot úgy, hogy az ilyen kitalált meg “rajzfilmes” elemeket kihagynánk belőle, de végülis csak egyvalami miatt tudom felróni őket a fejlesztőknek. Mégpedig amiatt, hogy ha ilyen elemekkel tűzdelik tele a történetet, akkor nem kéne életközeli és amúgy komoly problémákat is belerakni, mivel ezek után azok inkább csak elbagatellizálódnak. Szerintem vagy az egyiket, vagy a másikat el kellett volna hagyni. (Amúgy nézzétek meg az Awesome Center-t , ott pl. nagyon jól kiparodizálják az egészet )

Most pedig ezzel be is fejeztem a játék hiányosságainak felsorolását. A grafikára szerintem semmi panasz nem lehet, mind a műtős, mind a párbeszédes részek szépen meg vannak rajzolva; a zene nem zavaró (egyáltalán nem is tűnik fel), a kezelés pedig nagyon könnyen megtanulható, és jól kézre is áll. Így tehát összefoglalva: igazság szerint nekem a játékban a története volt az, ami nem igazán tetszett. Viszont egy ilyen játékban majdhogynem az a legkevésbé fontos. Hatalmas újítások az előző részhez képest nincsenek benne, most már egyszerűen csak kiforrottabb az egész. Mivel egy-egy műtét általában max. öt percig szokott tartani, ezért nem kell egyszerre sok időt beleölni a programba, könnyű kis kikapcsolódásnak is megfelel most már.

Na, ezt az utóbbi mondatot ha az első részre mondtam volna, akkor utána gyorsan fejbe is csaptam volna magam. Aki még nem játszott az egyik Trauma Centerrel sem, annak nyugodtan ajánlom, hogy próbálja ki: nagyszerűen szórakoztató játékot kap, pláne ha nem próbálja komolyan venni a történetet. Azoknak pedig, akiknek nem ismeretlen a program, szintén tudom ajánlani: ők nyugodtan feljebb kapcsolhatják a nehézségi fokozatot, és az előző részhez képest semmilyen csalódás sem fogja érni őket. Kicsit úgy vagyok ezzel a címmel most, mint a hamarosan szintén bemutatásra kerülő Worms: Open Warfare 2-vel: ha az lett volna az első rész, és nem a második, akkor megkapná tőlem a “zseniális” minősítést. De mivel nem az, és akkora újítások most már nincsenek benne, ezért maradok a “nagyon jó”-nál.

A legjobb olcsóság: Gears of War (X360, PC)

Ezt a díjat a legjobb olyan játéknak osztom ki, amelyik 2008-ban került az ötezer forintos határ alá. A Gears of War megjelenésekor 2006-ban számos Év játéka listára került föl, talán ezért is váratott magára sokat az árcsökkenés. Szerencsére a második rész 2008 novemberi megjelenése előtt még gyorsan piacra került egy “Xbox Classics” kiadás az elsőből is. Ha valaki anno lemaradt róla, most mindenképpen szerezze be, a grafika mai szemmel nézve is nagyon szép – sőt meglepően az -, a játékot magát pedig még én is rendkívül élveztem, pedig nem vagyok a lövöldözős mészárszékek nagy rajongója. Extra érdekesség: a hipermacho kommandós szövegek szerzője egy szőke hölgy.

A legszebb animáció: Final Fantasy Versus XIII előzetes (PS3) – átvezető animáció, Prince of Persia (X360, PS3, PC) – ingame animáció

Már amikor épp kezdett végletesen elegem lenni a Square-Enix újabb produktumaiból, jött ez az előzetes. A Final Fantasy VII óta várok valami ilyesmire – lehet hogy a Versus XIII lesz a fantasy mágia és a létező legaktuálisabb japán dark stílusvilág ideális keveréke? Hogy a Mátrix – ezek után kit érdekel a Mátrix? Sőt mi több, a Final Fantasy XIII irányában is kezdek hasonlóan érezni, pedig a két új FF közül az jön ki egészen biztosan Xboxra is, PS3-am meg nincsen. Gyönyörködjetek:

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek átvezető animációk, magából a játékból még egy képkocka sem szivárgott ki. Az ingame animáció terén viszont egyértelműen az új Prince of Persia a győztes. Két videót is mutatnék: az elsőben az animációs rendező beszél a koncepcióról és demózza a játékot, hosszú, de érdekes; a második egy rövid és látványos játékmenet-montázs zenével.

A legjobban sikerült feldolgozás: Chrono Trigger (SNES -> Nintendo DS)

A DS konverziók legnagyobb problémája, hogy a fejlesztők rendszerint ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy a gyönyörű pixelgrafikát lecseréljék kb. két kézen megszámolható poligonszámú 3D modellekre. A Square-Enix különösen gyakran követi el ezt a hibát, úgyhogy a Chrono Trigger megjelenése előtt kórusban rettegtünk, mivel fognak előállni Super Nintendós kedvencünkkel kapcsolatban. Nos, az új Chrono Trigger hűségesen ragaszkodik az eredetihez, de szerencsére tartalmazza a japán Playstation verzió átvezető animációit is, és számos egyéb érdekességet. Köszönjük! Aki kimaradt az SNES korszakból és az SNES emulációs korszakból is, az most semmiképp ne mulassza el ezt a változatot; a veteránok pedig örüljenek, hogy új generáció ismerkedhet meg az egyik legjobb SNES szerepjátékkal, méltó feldolgozásban…

A legszínesebb játék: Super Smash Bros Brawl (Wii)

Érthetetlenül sokáig kellett várni az európai megjelenésre, de azért csak eljutott mihozzánk is – szerencsére, mert én a Mortal Kombat 3 óta nem élveztem ennyire verekedős játékot. Semmi brutalitás, csak aranyos figurák – a Nintendo összes létező karaktere mellett még Solid Snake-et is sikerült leakasztani valahogy két PS3 megjelenés között. A SSBB őrületes mennyiségű extrát és rejtett cuccot tartalmaz, ilyenkor sajnálja az ember, hogy a Wiire még nem vezették be az achievementeket/trófeákat. Végre valami, ami az alkalmi játékosok mellett a hardcore Nintendósoknak is örömet szerez… Sajnos a karácsonyi Wii megjelenések nem hoztak hasonló nagy durranást, ezért valamilyen citromdíjat is ki lehetne osztani, ha éppen rosszindulatú kedvemben lennék.

És végül következzen az Év Játéka díj, habár előbb még némi emózást beiktatnék, mert a Lost Odysseynek is szerettem volna adni valamit, de 1. így is túl sok a listámon a japán szerepjáték 2. így is túl sok az Xbox360 cím. Úgyhogy a program helyett talán inkább a Lost Odyssey novelláskötetet díjaznám, ami papírformában csak japánul vásárolható meg, de a szöveget számos nyelven tartalmazza maga a játék is… és higgyétek el nekem, érdemes belőle kinyerni.

Az év játéka: Fallout 3 (Xbox360, PS3, PC)

Tudom-tudom, már tmarxell is ennek a címnek adta a trófeát, de egyszerűen annyira jó, hogy nem tehetek mást. Egyben a legstréberebb fejlesztő díját is megadnám a Bethesdának, mert képesek voltak lemodellezni akkora játékteret különösebb véletlenszerű vagy procedurálisan generált elemek nélkül, hogy az már tényleg a szívinfarktus kategória. Valószínűleg apró pályatervező rabszolgák százainak feje fölött csattog az ostor a Bethesda-székházban, esetleg kiadták a feladatot a frissen öntudatra ébredt Googleplexumnak, vagy nem tudom. Hihetetlen.

Bónusz 5 játékipari cég:

A legstréberebbek: Bethesda Game Studios
Miért: Lásd feljebb

A legkapitalistábbak: Harmonix Music Systems
Miért: A legelcsépeltebb ötletből is pénzt csináltak és legyőzték a konkurenciát.

Mindenki azt képzelte, a műanyag hangszeres ritmusjátékok terén minden kiderült már, aminek ki lehetett derülnie, és 2008 a Rock Band (Harmonix) és a Guitar Hero különböző részei közti eldönthetetlen holtverseny éve lesz. Nem így történt, a Rock Band 2 győzött a piacon és a felhasználók szívében is.

A legkommunistábbak: Stardock
Miért: Hallgattak a Nép Szavára.

Kiáltványt (ez is hagyományos balos műfaj ;] ) tettek közzé a gamerek jogairól, elítélték az értelmetlen másolásvédelmet és a tesztelés nélkül piacra dobott szoftvereket. Hogy bejön-e nekik anyagilag vagy ehhez előbb forradalomra lesz szükség? Az előző ténykérdés, a második pedig talán előbb-utóbb be is következik.

A legkiábrándítóbbak: Digital Illusions Creative Entertainment
Miért: Mirror’s Edge. Ja és nem lehet beszerezni tőlük a régi játékaikat, mert csak.

A Digital Illusionshöz sok szép emlékünk fűződik az Amigás korszakból, nagy reményeket fűztünk új formabontó belsőnézetes akciójátékukhoz is – ők voltak az idei év titkos favoritjai. Sajnos az elvárásaink nem igazolódtak be, a Mirror’s Edge szép, érdekes, csak éppen játéknak nem jó. Ádám pedig kiderítette, hogy a régi programjaikkal is mostohán bánnak.

Himnuszban a balsors: Stormregion
Miért: A játékipart még viszonylag kevéssé érintette a recesszió, de nekik máris sikerült bedőlniük.

Az egyik legismertebb magyar játékfejlesztő céget felvásárolta a német 10tacle, aztán nem sokra rá csődöt jelentett, így a Stormregion is megszűnt. Hogy valójában mi miért történt, azzal kapcsolatban ahány munkatárs, annyi verzió…

]]> http://gemeskut.net/2009/gemeskut-top-5-2008-prezzey-szerint/feed/ 9 http://gemeskut.net/2009/tmarxell-2008-top-5/ http://gemeskut.net/2009/tmarxell-2008-top-5/#comments Thu, 01 Jan 2009 18:00:18 +0000 tmarxell http://gemeskut.net/?p=850 Amint ígértük, január elsejével megkezdjük a “2008 legjobb játékai” listák közlését – ma tmarxell állította össze, neki mi tetszett legjobban az elmúlt évben. Mindenki 5 kategóriát választhat, amiből egy “az év legjobb játéka”, a többi pedig tetszés szerint mindenkinek más. A továbbiakban fény derül arra, mi az év legnagyobb meglepetése, miben volt a legtöbb szöveg, mi tévesztett platformot, és így tovább! Linkekkel eredeti cikkeinkre.

Az év leghardkórabb játéka: Dwarf Fortress, PC

Két játék egyben: az egyik olyan, amiben letépheted egy kobold lábáról a zoknit és halálra verheted vele. A másik olyan, amiben ha nagyon tudsz, akkor akár építhetsz egy törpék lakta erődöt egy működő vulkánBAN. Grafika? A lehető legfapadosabb. Nehézségi szint? A lehető legnagyobb, ami még nem frusztráló. Vér és kegyetlenkedés? Ha akarod, hihetetlen brutális dolgokat csinálhatsz benne. Moddolhatóság? Bőven. (Még olyan elvetemült emberek is vannak, akik grafikát próbálnak csinálni hozzá ) Van ennél hardkórabb játék? Nincs.

Az év legjobb játéka, ami platformot tévesztett: Prince of Persia, X360/PS3

Túl sokat még nem játszottam vele, de akkor is nagyon megtetszett a játék az újításaival. Az pl. különösen, hogy ha meghalsz, akkor nem fél perces “loading” képernyő következik, hanem szinte rögtön visszadob a játék ugyanoda, ahol voltál – így nem kell korábban megoldott részeket újra ismételgetni. A legújabb PoP olyan program lett, amivel bárki megismerkedhetne a platformjátékok világával, és garantálom, hogy élvezné: ha Wii-re készült volna el. Kövezzetek meg, de szerintem mind a két konzol kontrollerén túlontúl sok gomb van ahhoz, hogy egy akármilyen “casual gamer” leüljön elé és ne azon stresszeljen, hogy most akkor mi hol is van, mit hogy is kéne. Ha viszont a Nintendo “hadonászós kvarcjátékára” (de szeretem, amikor a nyomtatott gamer sajtóban ilyeneket leírnak) is elkészült volna a játék, akkor jóval nagyobb siker lett volna.

Az év legtöbbet szövegelő játéka: The Spirit Engine 2, PC

Erről a játékról ugyan még nem írtam, de majd az is megtörténik. Eredetileg akartam egy “az év legjobb játéka független fejlesztőktől” díjat kiosztani, de nem tudtam eldönteni, hogy a Dwarf Fortress vagy ez kapja-e meg. Végül úgy döntöttem, hogy mind a kettő megérdemli. A Spirit Engine 2 egy olcsón letölthető szerepjáték, amit két ember fejlesztett (egyikük a zenét írta, a másikuk pedig minden mást), és remekül sikerült. Egy végigjátszás (én legalább kettőt ajánlok) nekem úgy 8-9 óráig tartott, aminek a fele a párbeszédek olvasásával telt. Ezt nem én mértem ki, hanem a program! Ráadásul én gyorsan tudok olvasni. Úgyhogy íme, az év legtöbbet szövegelő játéka. Ha nem szeretsz játék közben sok szöveget olvasni, akkor nem ajánlom. Ha viszont igen, akkor a 2008-as programok közül ennél jobbat nemigen találhatsz. (A DS-es Hotel Dusk mondjuk azért megszorongathatja.)

Az év legnagyobb meglepetése, amiről előtte semmit se hallottam: The World Ends With You, NDS

Talán ha sokkal több helyen olvastam volna a készülő címekről, akkor feltűnt volna a TWEWY, így viszont csak az elkészült játék került a kezembe, amire azonnal lecsaptam. Ugyan Japánban 2007-ben jelent meg, de Nyugatra csak 2008-ban jutott el, úgyhogy még az idei évhez számítom. Csak azt tudom elismételni, amit a korábbi cikkemben írtam: ennyire újszerű, és mégis remekül elkészített játékot rég nem láttam. Azt is mondhatnám, hogy számomra az év Square-játéka, na de mégse akarok egy kiadót ennyire kipécézni

Az év legjobb játéka: Fallout 3, PC

Nincs itt semmi meglepetés, megelőlegeztem neki, hogy másfél hónap alatt nem jön ki jobb játék, és így is lett. Mindössze csak annyit tennék még hozzá, hogy azért írtam oda a “PC-re”-t, mert ugyan lehet, hogy konzolokra jött talán ki jobb szerepjáték, de ha hozzáveszem azt, hogy már most elkezdtek szállingózni a modok a PC-s verzióhoz, akkor szerintem egy-másfél éven belül annyi jó minőségű extra (és ingyenes!) tartalommal fog ez a verzió rendelkezni, hogy játék legyen a talpán, ami majd megszorongatja. (Talán a Wizardry 9? De hihetetlen optimista vagyok )

Nincsen különösebben sorrend, a most következő tíz esemény mindegyike meglehetősen borzasztó. Az összegzésként elmondható, hogy 2008 a másolásvédelem éve volt – a védelem odáig fajult, hogy számos felhasználót a jogosan megvásárolt játékaiból is kizárt, tönkretette a Windowst, vagy csak simán halálra idegesített mindenkit. A GTA IV lejjebb leírt problémái mellett például három különböző rendszert is használt, amelyikbe mindbe be kellett jelentkezni a játék összes funkciójának eléréséhez. (Mi maradtunk az Xbox verziónál…)

Azt gondolnánk, hogy mindezen eseményekből azok profitáltak legjobban, akik az efféle programok feltörésében jeleskednek – de ott is számos fájdalmas momentummal szembesülhettünk, a listánkra felkerült Chrono Trigger crackerek például egészen biztosan egy életre megtanulták, hogy ne igyanak előre a medve bőrére. Nem, meglepetésre legjobban azok jöttek ki az egészből, akik hallgattak a felhasználókra - a Stardock Games elhatárolódott mindenféle másolásvédelemtől és mégis nyereséget termelt a Sins of a Solar Empire-rel. A siker titka? “Nem a felhasználóknak, hanem a vásárlóknak fejlesztünk, és régebbi konfigurációkon is elfutnak a játékaink.” Legalábbis ők ezt mondják… de most térjünk át azokra, akiknek nem sikerült ilyen elegánsan megoldaniuk a problémáikat!

1. Nintendo sajtókonferencia az idei E3-on

Már egyszer írtunk róla, de az év legnagyobb rettenetei között is előkelő helyet foglal el, sikongó menedzserekkel és masszív, csoportosan elkövetett bénázással. Hogy a játékok – ööö játékok? Azok is voltak? Különdíjunk nyertese Cammie Dunaway, az amerikai Nintendo vezérigazgató-helyettese, aki a Wirednek azt állította, hogy nem színészkedett, ő igazából ilyen vidám és lelkes. Júúúúj.

2. Playstation Home chatszűrés

Ez a listánk legfrissebb eleme, még épphogy sikerült az idei év végébe beleférnie. Az Xbox Live-ot sokan szidják jogosan, hogy rengeteg a trágárság rajta, minden amerikai tízéves úgy gondolja, hogy ott kell kiélnie magát. A Sony a Playstation Home indulásakor úgy tervezte, kiküszöböli a problémát, de szerencsétlen fejlesztőknek sikerült a ló túlsó oldalára átesniük… a Home mindent kiszűr, amivel kapcsolatban a halvány gyanúja is felmerül annak, hogy valamilyen káromkodáshoz köze lenne, beleértve olyan szavakat is, mint “Krisztus” “zsidó” és “meleg”. Mindezt szóhatáron belül is műveli, tehát a szerencsétlen felhasználók induláskor azzal szembesültek, hogy mindenki “****o”-val köszön. (“hell” = pokol = Rendkívül Csúnya Szó, Jajj.) A Sony próbálja menteni a menthetőt, folyamatosan javítják a szűrést, és a meleg játékosoktól elnézést kértek. Mindenesetre ez így is hatalmas égés, főleg annak a fényében, hogy a Home indulása rengeteget csúszott. Lehet, hogy nem ártott volna még egy kicsit várni? Merry ******mas!

3. Grand Theft Auto IV PC indulás

A GTA IV nagyszerűen sikerült, írtuk meg a konzolos verziók megjelenésekor, de akkor még nem tudtuk, mi fog történni a PC változattal. Hiába a több hónapos várakozás, a programot olyan szinten teszteletlenül dobták piacra, amire “nagy” címmel kapcsolatban még nem volt példa. Fagyások, textúrahibák, ordas belassulások várták azokat a szerencséseket, akiknek egyáltalán sikerült elindítaniuk a játékot. Hatalmas volt a felháborodás, amit csak tetézett, hogy a fejlesztők azt nyilatkozták, hogy “néhány” játékos aprócska problémájáról van szó.

4. Wii Music és az Ó szép fenyő

Erre a játékra is sokat kellett várni, de mint Ádám rövid tesztjéből is kiderül, egyáltalán nem érte meg. A Nintendo deklaráltan nem akart a Guitar Hero és Rock Band sorozatokkal rivalizálni, de attól még összerakhattak volna valamit, ami élvezhető. A Wii Music nyeri “Minden Idők Legrosszabb Zenéi Zenés Játékprogramban” különdíjunkat, szemlátomást az volt a cél, hogy minél kevesebb jogdíjat kelljen kifizetni. Oh my darling Clementine? Twinkle, twinkle little star?? O TANNENBAUM?! Légyszi ne. Óvodások lehet hogy szeretnék, de ők inkább töltsék szabadidejüket a játszótéren és ne a gép előtt.

5. Limbo of the Lost, a legtöbb helyről összelopott játék

A Limbo of the Lost 2007-ben jelent meg, de 2008 nyarán tört ki körülötte a botrány. Az uborkaszezon közepén minden gamer oldal rávetette magát erre az egyszerre szórakoztató és borzasztó történetre, minket is beleértve – ebben a játékban ugyanis szinte semmilyen eredeti tartalom nincs, mindent máshonnan nyúltak a készítők. Hogy mi ebben szórakoztató? A “fejlesztők” képzelőereje nem terjedt még odáig se, hogy ha a legnépszerűbb játékokból lopnak, azt valaki egy idő után… ööö, észre fogja venni. Az Obliviontől a World of Warcraftig mindenhonnan kerültek elemek a kész termékbe. Indulhat a vadászat!

6. A Spore és a MASSZÍV GYŰLÖLETHULLÁMOK

Az hagyján, hogy a Spore alulmúlta mindenki várakozásait, de az indokolatlanul szigorú (és emellett meglehetősen használhatatlan) másolásvédelem miatt dühödt felhasználók ezrei pontozták egy csillagra az online áruházakban és minden lehetséges helyen. Az Amazon eleinte törölgette az egycsillagos kritikákat, de aztán ők is feladták, jelen pillanatban is több ezer ilyen található a rendszerükben. Hogy az eladásokat mindez mennyire befolyásolta, arról senki sem szeretett volna nyilatkozni a kiadónál… Az egész hacacáréval csak azt sikerült elérni, hogy azóta más cégek már egyenesen azzal reklámozzák saját PC játékaikat, hogy nincsen rajtuk másolásvédelem. Tanulság: ne haragítsuk magunkra az internetet!

7. A Chrono Trigger és a DS-es kalózkodás (tmarxell)

Nagyon vártuk a Chrono Trigger DS-es változatát, aztán felröppent egy érdekes hír: külön speciális másolásvédelem lesz benne, mivel a Square-nek elege lett a nagyon elterjedt kalózkodásból. Végre meg is érkezett a program, aztán hamarosan megszólaltak a crackerek is. Röviden és tömören: “omg feltörtük a játékot! … omg mégsem! … omg most már feltörtük a játékot! … omg még mindig nem!” És ez folytatódott nagyon sokáig, pl. amikor a múltkor néztem a fórumukat, akkor már majdnem 70 oldalnál tartott a diskurzus. A védelem ugyanis abból állt, hogy a játék különböző részeknél kifagyott, vagy lehetetlenné tette a továbbhaladást, ha Flash-kártyára “backupolták” a programot. A gond csak az volt, hogy a jelek szerint teletömték ilyen ellenőrzésekkel az egészet – és ráadásul a különböző gyártók kártyáihoz különböző crackek kellettek. Mostanra már állítólag tényleg sikerült feltörni teljesen a másolásvédelmet. Kisdobos becsszó.

8. A LittleBigPlanet és a mérges muszlim gamerek

Az előzetesen talán legjobban sztárolt PS3 játék több csúszásnak is áldozatául esett, amelyek közül az utolsó meglehetősen furcsa és hihetetlen. Az LBP zenéje tartalmazott egy számot, amelyben Korán-idézetek hangzottak el, és egy meglehetősen elterjedt muszlim álláspont korlátozza a megzenésítést. Ha azt várnánk, hogy szakállas tálibok tiltakoztak, nem – arab gamerek szóltak az egyik hivatalos Playstation fórumon. Ráadásul a zene eredeti alkotója is vallásos muszlim, csak szemlátomást nem osztja ezt az álláspontot. (Az iszlámot nem úgy kell elképzelni, mint a katolikus egyházat, hogy mindenki egyetért mindenben, és van egy pápa, aki minden vitás kérdést eldönthet.) A Sony megrettent és a hiba kijavításáig elhalasztotta az indulást, ezt viszont más muszlimok nehezményezték. Hiába, nem lehet mindenkinek kedvére tenni!

9. A Mass Effect és a meztelen földönkívüli csajok

2008 januárjában tört ki és hónapokig zajlott a Mass Effect körüli botrány – a játékban található kb. két perces, meglepően visszafogott szexjelenet hallatán az amerikai jobboldali média egy emberként támadta a Microsoftot és nevezte a konzolját “Szexbox”-nak. A végén már mindenki mondta a magáét, és olyan állítások is elhangzottak, amiknek egyáltalán semmi köze az eredeti játékhoz, például hogy “bármit megerőszakolhatunk, ami él és mozog”. Mi a Gémeskútnál továbbra sem értjük, hogy egy “18 éven felülieknek” címkével ellátott programban miért zavarnak bárkit is a 18 éven felüli tartalmak, de a legszürreálisabb momentum mégiscsak az volt, hogy Nagy-Britanniában ez a Rendkívül Ártalmas és Borzasztó Program 12 éven felüli korhatárt kapott. Ha valaki szeretne részletesen megismerkedni a szexbotránnyal, hosszú cikket írtunk róla.

10. “2009 a PS3 éve lesz”

A “játékipari elemző” lassan az “öltönyös svindler” szinonímájává alakul. Sokan nem tudták megemészteni, hogy nem sikerült megjósolniuk, hogy ebben a konzolgenerációban a lenézett és gyerekesnek tartott Nintendo fogja letarolni a piacot. Ezt tényleg nehéz volt előre látni. De hogy éveken át ragaszkodnak a tények ellenében is az álláspontjukhoz, az egyszerre vicces és szomorú. Mint ahogy az utóbbi tíz évben évente menetrendszerint beharangozták a nyílt szoftverek rajongói a “desktop Linux évét” (ez közben tényleg bekövetkezett, nekem már a szüleim is Linuxot használnak!), most évek óta a “jövőre a PS3 éve lesz” korszakát írjuk. 2008-ra különösen sokan tippeltek, de mint láthatjuk, nem sikerült az áttörés, sőt a Microsoft megszerezte az egyik legjobban várt PS3 exkluzív címet, a Final Fantasy XIII-t. Azt gondolnánk, ezek után mindenki feladja, de nem, az év végével megjelentek az ugyanerre a kaptafára készült jövő évi előrejelzések. Pedig már maga a Sony sem a PS3, hanem a PSP évének nevezte ki 2009-et…

…és akkor még a Duke Nukem Forevert be se vettük a listába. Tinektek mi fájt idén a legjobban?

Fél nap sem telt el azonban, és máris kikerült a Youtube-ra egy Yasu nevű DS-hacker videója, ami azt látszik bizonyítani, hogy (megintcsak szokás szerint) a Nintendo csak egy kaput zárt le a ki tudja hányból, és néhány apró változtatással valószínűleg továbbra is virágozhat a kézikonzolos kalózkodás.

Az új DS megjelenésével kapcsolatban persze nem ezek az egyedüli negatív visszajelzések. A kalózkodást és az házi szoftvereket elkerülő felhasználók is felvetették aggályaikat az új géppel kapcsolatban, amiről egy már biztos: az akkumulátora jóval kevesebb ideig bírja, mint elődje. Köszönhető ez részben az előzőnél is kisebb méretnek és a megnövelt képernyőnek, amiről igazából addig nem lehet véleményt mondani, amíg a kezünkbe nem kapunk egy példányt (ez Európában csak 2009 tavaszán várható), én mindenesetre nem tudom, hogy a kisebb képernyőre optimalizált grafika nem fog-e bénábban kinézni nagyobb képernyőre “kihúzva”…

Castlevania: Order of Ecclesia
Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Metacritic pontszám: 87
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+
Nyelvigény: alapfok (ha érteni akarod a dialógokat, középfok)
Nehézség: haladó-profi
Beletanulási idő: rövid
Kifáradási idő: Úgy a huszadik “Game over” felirat környékén

A Castlevania-sorozat továbbra is éppen olyan halhatatlan, mint megunhatatlan főszereplői, a világ ura címre továbbra is sikerrel pályázó, magyar származású Drakula és vidám cimborája, a Kaszás. Szívemnek külön kedves a többszörös magyar vonatkozás: Drakula a történet szerint egy bizonyos Matiasu Kuronkubisuto nevű fickó volt eredetileg, aki a pletykák szerint igazából Corvin Mátyás szeretne lenni, mindenesetre Drakula unokahúgaként Báthory Erzsébet (az angol változatban Elizabeth Bartley) is feltűnt már. A sorozat mindezt kiötlő (és a magyar történelmet ezzel érdekes új megvilágításba helyező) jelenlegi producere, Koji Igarashi mintha folyton nekünk akarna kedvezni, hiszen a legutóbbi, Portrait of Ruin című szintén DS-es részben visszatért a virtuális Drakula Lugosi Bélára hajazó korai ábrázolásához.
Az 1094-ben kezdődő történet végét mindenesetre már ismerjük, ugyanis Igarashi a játéktörténet egyik legnagyobb csavarját tartalmazó, a jövőbe helyezett Gameboy Advance-os Aria of Sorrow című epizódban és DS-re kiadott folytatásában, a Dawn of Sorrow-ban már lezárta a Drakula-sztorit (akit érdekel, hogyan, menjen és szerezze be ezeket, nem fog csalódni). Persze mivel a sorozat folyton ide-oda ugrál a történelemben, ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy a kronológia korábbi részeire szúrjon be újabb elemeket.

Ez történt a mostani részben is, ami azzal indít, hogy az 1800-as évekre a Drakulát addig százévente szisztematikusan levadászó Belmont-klán bizony eltűnt. A Drakula ellen egyedül hatásos Vampire Killer nevű ostor hiányában mindenféle szervezetek jönnek létre, akik sikertelenül próbálkoznak a sötétség urának visszaszorításával. Ez meg is látszik a játéktéren, ami talán a legnagyobb változtatás az elmúlt tíz év Castlevaniáihoz képest: most nem a teljes időnket fogjuk ugyanis Drakula kastélyának különböző zeg-zugaiban eltölteni, hanem a történet központjában álló Ecclesia-rendház és a tőle nem messze elhelyezkedő Wygol falujának környékén. (Sajnos sikerült máris lelőnöm magamnak előre a poént, hogy miért nem véletlenül a falu van a játék központjában, de a kedves olvasót megkímélem ettől az annyira talán nem is meglepő megoldástól.) Látjuk is, hogy mennyire szétesett a világ, hogyha Drakula haverjai kivételesen szanaszét garázdálkodhatnak a környéken.
A másik fő változtatás a főhősünk működésében található. Shanoa a rejtélyes(ként kezelt) Ecclesia-rend különleges tagjaként testének három pontjára tud mágikus jeleket elhelyezni, ezek lesznek a tulajdonképpeni fegyverek illetve segítő varázslatok. Hasonlóan tehát a Sorrow-epizódokhoz, főként a különböző szörnyektől fogjuk az úgynevezett glyph-eket kinyerni. Ezek latin elnevezése és a nevek hasonlósága egyébként sokszor megkavart már, még nem igazán látom át azt a rendszert, ahogyan a gép beosztja a most már több tucat összeszedett fegyvert, így sokat kell silabizálni a menüben, hogy hol is van az a fejsze vagy sarló, ami épp kell. Jó szokás szerint ugyanis a különböző ellenségek különböző fajta fegyverekre érzékenyek, és későbbi pályákon előszeretettel helyeztek egymás mellé olyan szörnyeket, amik közül az egyik mondjuk a kalapács-típusú fegyverekre érzékeny de a kard-típusúak viszont csak minimálisat sebeznek rajta, a másik meg fordítva. Úgyhogy minimális szintű stratégiázásra mindenképp szükség van.
Aki esetleg panaszkodott volna arra, hogy a legutóbbi Castlevaniák kicsit elpuhultak, túl könnyűek lettek, az most fellélegezhet: ez valami bitangnehéz. Bár viszonylag könnyen jönnek a szintlépések, az új fegyverek, és elejtett pénzeszsákokból sincs hiány, erre mind szükség is lesz, ha az ember túl akar élni egyes durvább pályaszakaszokat, vagy főellenségeket. A rendszer profi megszerkesztettségének köszönhetően nagyon jól van beosztva, hogy mikor mennyi tapasztalati pontot, fegyvert, kelléket tudunk beszerezni, így egyszer sem éreztem még azt, hogy huzamosabb időt kellene grindolással, vagyis esztelen szintfejlesztéssel tölteni. Mondjuk remélem, hogy ez a játék végére nem csap át a dolog ellenkezőjébe, mint történt az a Portrait of Ruin esetében, ahol a legtöbb mellékküldetés végigcsinálása esetén már röhejesen könnyű volt legyőzni Drakulát.
Apropó ellenségek. Nagy örömmel töltött el, hogy a készítő stábnak sikerült elrugaszkodnia az unásig ismételt korábbi ellenfelektől, és sok újjal benépesíteni a pályákat. Visszatérnek persze sokan a régi ellenfelek közül is, de az új harcrendszer miatt most régen ártalmatlan szörnyecskék is képesek nagyban ártani: mivel Shanoa adottsága miatt minden támadás manapontot használ, a több ellenfél által is használt manapont-leépítő átok a korábbi elhanyagolható hatáshoz képest akár halálos is lehet.

Hogy rosszat is mondjak, nem lehet nem elmenni a megnövekedett horrortartalom mellett. Persze eddig sem volt idegen a sorozattól a vér, de azért valamennyire tartották magukat a grafikusok. Az Ecclesiában azonban mérhetetlenül sok szörny vérzik vagy egyenesen fröcsög. A dolgot csak erősítik a hangeffektek, amik egyes helyeken nagyon találóak (a víz alatt úszkáló halszellemek bálnaszerű éneke például), máshol viszont idegesítőek, és rettenetesen sok a sikoly. Többször előfordult már, hogy lehalkítottam a DS-t, amikor tudtam, hogy már megint nagyon sok sikongató, kurjantgató, üvöltöző szörnyet tartalmazó rész következik.
A legrosszabb azonban kétségtelenül az angol szinkron. A Sorrow-sorozatnál szerencsére még bent hagyták az eredeti japán hangot az angol feliratok mögött, de a Portrait óta sajnos minden szereplő angolul szólal meg (még azok a szörnyek is, akik nem csak sikkantanak és morognak, és akik régen szintén japánul beszéltek). A színészek pedig még egy B-kategóriás mozinál is rosszabbul intonálnak, és ez nagyon gyenge összhangot ad. Bár a mellékelt Youtube-os ízelítőben csak a főhősnő szólal meg, bőven elég hallani a különböző varázslatokhoz tartozó megszólalásokat, vagy a “Now is the time of your demise!” mondatot ahhoz, hogy értsétek, miről beszélek. A legrosszabbak a falusiak, akik teljesen értelmetlen hü
lyeségeket beszélnek (hangban, a képen megjelenő szövegben nem), a zeneszerző köszönőmondatát máig nem értem, pedig sokszor meghallgattam (valami olyasmit zagyvál, hogy “Ah, the music is come to me”).

Már két éve, hogy legutóbb Castlevania játék jelent volna meg, ezért epekedve vártam az új kiadást. Bár egetrengető változást ez a rész nem fog okozni a számítógépes játékok történetében, azért amint az ember megszokja, hogy több komoly változás történt az elmúlt években megszokott Castlevaniákhoz képest, akkor már nagyon élvezetes kikapcsolódást kap. Persze nyilvánvaló, hogy sok szempontból muszáj volt már változtatni valamit az 1998 óta nagyjából ugyanazon az elven működő játékmotoron, és az is igaz, hogy a legtöbb dolog még így is ugyanaz maradt, összességében azonban tény, hogy maga az alapjáték tartja magát, a pályaszerkesztés továbbra is megállja a helyét, és a rengeteg újfajta szörny is sokat dob a dolgon. Csak ne véreznének annyit.

DS újdonságok:

A legelső és legfontosabb, hogy jön a már hetek óta emlegetett újgenerációs Nintendo DS. DSi lesz a neve, fogja tudni futtatni az eddigi DS játékokat, viszont nem lesz benne GBA slot. (Az egyelőre kérdés, mi lesz azokkal a DS programokkal, amik GBA slotba dugható extra hardvereket is használtak – ilyen például a Guitar Hero.) Azért a bővítőhelyek szerelmesei se keseredjenek el, mert meglepetésre lesz SD kártyahely is a gépen – ezt eddig csak különböző homebrew megoldásokkal lehetett elérni. Természetesen ahol a homebrew megjelenik, ott gonosz ikertestvére, az illegális másolás is felüti a fejét, úgyhogy valószínűleg újfajta védelemre stb. is számíthatunk, erről még nem lehet tudni részleteket.

A képernyők kicsit nagyobbak lesznek, a felső is. Új funkció még a fényképezés, de mivel a két beépített kamera felbontása 640×480 – ez egészen pontosan 0.3 megapixel – ezt valószínűleg csak a játékok fogják érdekes kiegészítőként használni, a kedves felhasználó jobban jár, ha egyéb célokra a mobiljával készít gyors képeket. (Több blogon az jelent meg, hogy 3 megapixel a felbontás, ez tévedés, a .3 lett félreolvasva.) Nem igazán világos, hogy miért nem lehetett jobb fényképező hardvert szerelni a DS-be, persze úgyis minden japán zsebében ott lapul a kamerás mobil, de ez akkor is kissé csalódást keltő. Az árat nyilván megdobná kicsit, de hát a Nintendo az utóbbi években úgy is pénzjegynyomda üzemmódban működött, úgyhogy akár – hahh! – azt is el tudnám képzelni, hogy veszteségesen árulnák a hardvert. (Csakúgy, mint a többi konzolgyártó tette eddig is.)

Egyelőre két színben kerül a DSi piacra, fehér és fekete. A design nem változik számottevően, marad ugyanaz az elegánsan visszafogott “felnőttes” formatervezés, mint a DS Lite-nál. Kicsit keskenyebb lesz a ház, és matt lesz a felülete, de nem nagy a különbség. Ennél talán kicsit fontosabb hír, hogy igen, igen, végre lesz a DSi-ben beépített webböngésző és nem kell külön megvenni meg a GBA slottal variálni. Nem tudni még, hogy lesz-e WPA támogatás, kedves Nintendo, szépen kérünk! (A promó képeken látszik a külön wifi LED, talán ha ennyire rámennek a vezeték nélküli dolgokra, akkor csak belefér az elavult WEP mellé a WPA titkosítás is.) A böngésző és a wifi is gyorsabb lesz, mint eddig – hogy ez alatt pontosan mit értenek, ki tudja.

DS-re is indul XBLA- és Wiiware-szerű webshop, amit a böngészővel lehet majd elérni, és Nintendo pontokért lehet benne játékokat venni: ingyen, 200, 500 és 800 pontos kategóriák lesznek. Az első vásárlók 1000 pontot kapnak ajándékba a gépükhöz.

Lesz beépített zenelejátszás, persze ez már régesrég üzemel homebrew formában, én is a DS-emet használom útközbeni mp3-hallgatásra. Mindenesetre nagyon hiányzott eddig, most már hivatalosan is lesz, a kevésbé barkácsoló kedvű Nintendo-felhasználók biztos örülni fognak neki. Állítható lesz a lejátszás sebessége, a nyelvtanulók kedvéért. (Őszintén szólva én még sose próbáltam így nyelvet tanulni, de ők tudják…) Viszont sajnos magát az mp3 formátumot nem fogja támogatni a DSi, hanem csak az iTunes-ról ismert AAC-t – ez eléggé öngyilkos lépésnek tűnik, de hátha még meggondolják magukat.

Japánban még idén megvásárolható lesz a DSi, a többi régióban jövőre. Összességében nem várható gyökeres változás, a DS kicsit többet fog tudni, mondjuk az extra funkciók közül sok olyan, ami már igazán lehetett volna eddig is, és/vagy “nem hivatalosan” már létezik (memóriakártya, zenelejátszás…), több pedig eléggé haszontalannak tűnik (mint a kamera).

Ami nem derült ki: a processzorról és a játékkazetták felső méretkorlátjáról semmi információ, pedig ezek valószínűleg jobban érdekelnék a jelenlegi DS-tulajdonosokat, mint a zenelejátszás és a webshop. Több RAM lesz a gépben, de nem tudni, mennyivel, és lesz beépített flash memória is tárhelynek (a webshop miatt).

Wii újdonságok:

A Nintendo nagy nehezen ráeszmélt, hogy meglehetősen nehéz rávenni a Wiit arra, hogy felmásszon a helyi hálóra és ki az internetre. Készítenek egy rövidfilmet, ami segít benne, és azok, akik végképp nem tudnak csatlakozni, 500 pontot kapnak fájdalomdíjul. (Mi itthon napokig szenvedtünk vele, de végül sikerült, nem kaphatunk 250 pontot? Légyszi?) Kérdés, hogy ez az akció Európába is eljut-e.

Ami viszont biztosan, az a Wii 2009-ben esedékes firmware frissítése, ami lehetővé teszi azt, hogy SD-kártyáról futtassunk játékokat. Örülhetünk, végre van tárhely a WiiWare és Virtual Console cuccainknak, de még így se minden tökéletes: SDHC kártyákat nem támogat az olvasó, tehát 4 giga lesz a felső határ. Viszont a Wii csigalassú SD elérési sebességén javítottak, úgyhogy legalább afelől nem kell aggódnunk. Mi jobban örültünk volna egy külső merevlemeznek, de ez is jobb mint a semmi. Az viszont érthetetlen, miért nem lehet mindezt most rögtön lerendezni, miért kell 2009 tavaszáig várnunk…?

Források:

* Nintendo Tokió sajtókonferencia (Famitsu/Kotaku)
* Nintendo USA sajtótájékoztató (Gamasutra)
* DSi hivatalos japán honlap

Régi problémám, hogy mostanában nem nagyon készül igazán jó platformjáték, legalábbis a klasszikus fajtából, vagyis, hogy az ember jól megtervezett pályákon fut, szalad, ugrándozik, neadjisten gondolkodik. Le a kalappal a Super Mario Galaxy előtt, ami korrektül képviseli a műfajt, de ha körbenézünk a játékok között, akkor valami nagyon nem stimmel. Imádom például a Castlevania sorozat platform-szerepjáték hibridjeit, de azok sokkal inkább szólnak már a szerepjáték-, mint a platformelemekről; vagy ott van a minden más szempontból zseniális Psychonauts, ami az utolsó előtti pályát kivéve sokkal inkább egy dialóg- és gyűjtögetéscentrikus kalandjáték, mint platform. (Az olyanokat meg már ne is említsük, mint a kritikusok által is nagyrészt dícsért Death Jr.: Root of Evil, aminek ezért nagy várakozással néztem elébe, de hamar kiderült, hogy ezt a játékot már platformnak nevezni is ciki.)
Hogy hová lettek a klasszikus platformjátékok? Valahogy az a tapasztalatom, hogy az egykor platformnak nevezett műfaj teljesen átalakult, s ebben a változásban nem kizárólagos, de igen nagy mérföldkő volt az 1997-es Castlevania: Symphony of the Night. Koji Igarashi producer korszakalkotó ötlettel olvasztotta egybe végleg a platformműfajt a számítógépes RPG-k egyes elemeivel, megújítva az akkor már kicsit rozsdásodó Castlevania-sorozatot, és egy mai napig helyt álló játékot létrehozva. A nagy egybefüggő játékterek és fejlődő-fejleszthető képességek persze messze nem először jelentek meg platformjátékban, hiszen ugyanezeket már az 1986-os Metroid is tudta, sőt, bizonyos szempontból a Rockman (mifelénk Megaman) is erre épül. Ha megnézzük a DS-re készült legújabb Rockman-sorozatot, a ZX-et, megtaláljuk benne a hagyományos platformpályákat ugyanúgy, mint a fejleszthető fegyvereket vagy a főhős tulajdonságait javító cuccokat – s ezek az elemek már a kilencvenes évek eleje óta részei a Rockman-játékoknak.
A fentiekben ismertetett játékelemek tehát a legklasszikusabb platformoktól sem voltak idegenek, valami miatt mégis a Symphony esetében beszéltek először platform-RPG hibridről, és valahogy bekerült a köztudatba az, hogy “a platform önmagában már nem elég”. Eltelt tíz év, és ma már a szakikon kívül ritkán hív bárki is platformnak vagy platformernek egy játékot, a három dimenziós korszakban ugyanis szépen lassan átalakult a műfaj neve a belepakolt elemek függvényében. A leggyakoribb megnevezés ma már a semmitmondó action-adventure, vagyis akció-kaland, amibe gyakorlatilag minden belefér, és jól el is rejti a hiányosságokat.
Valószínűleg azért lett a shovelware, a kevés pénzből kevés energiabefektetéssel összetákolt szoftverek terepe az egykori platformjáték, mert (az autóverseny mellett) egy mászkálós-ugrálós programmotort a legegyszerűbb összedobálni, a kegyelemdöfést pedig a platformok lelkét adó pályatervezésen való spórolás adta meg. Nézzük csak meg kiskedvencemet, minden idők egyik legrosszabbra értékelt címét, a Wiire nem is olyan rég kiadott Ninjabread Man-t, ami tökéletes iskolapéldája az elmondottaknak. A komplex pályatervezés helyett túlságosan tágas, üres játéktereket látunk, s hogy ez ne tűnjön fel, indul meg a kompenzálás, jönnek be az olyan elemek, mint a gyűjtögetés, ami igen gyakran épül a “csapj szét egy tereptárgyat, abból kiesik 6 darab izé, gyűjts össze százat és fejlődik a karaktered” típusú megoldásra, ami rendkívüli módon meg tudja hosszabbítani a játékidőt, csak épp minőségi tartalom nélkül.
A jó platformjáték utáni keresésemben végül vissza kellett tekernem néhány évet az időben, ugyanis rájöttem, sosem játszottam a sokszoros díjnyertes Prince of Persia: The Sands of Time-mal. A Prince of Persia sorozat viszontagságos történetének egyik csúcsa (a másik két csúcs a két klasszikus, eredeti program) ez a gyakorlatilag teljesen puritán játék, amiben nincsenek idióta tennivalók, a játékmenetet feleslegesen bonyolító elemek. Csak a herceg van, az ellenségek, a pályákat alkotó tereptárgyak, az életerőt visszaállító gyógyvizek, meg persze a tőr, amivel adott számú alkalommal visszaforgathatjuk az időt, ha valamit rosszul csináltunk. (És aki emlékszik, milyen gyakori dolog a halál a Prince of Persia-sorozat korábbi részeiben, az tudja, hogy ez nagyon is szükséges képesség) A grafika mára már kicsit megkopott, de a hangulaton ez keveset változtat. Egyedül a 3D-s platformerek kamerakezelési gyermekbetegségei hozhatók fel negatívumként.

Ami a fentiek ellenére menteni látszik a platformjáték műfaját, az az, hogy a Wii Virtual Console, illetve a Wiiware és az Xbox Live Arcade hatására véglegesen kitört a retro-láz, és ezt a hullámot a Capcom úgy készül meglovagolni a közeljövőben (elvileg már most szeptemberben), hogy kiad egy a 8-bites Nintendo-korszaknak teljes egészében megfelelő Megaman-játékot.
Hogy mennyire komolyan gondolják a nyolcvanas évek szellemének felelevenítését, mutatja a játék borítója, amihez azt hiszem, semmilyen kommentár nem szükséges. Hamarosan (főleg, ha kiderül, hogy Európában mikor lesz elérhető a cucc) külön cikkben emlékezünk meg a régi-új Megaman 9-ről, mert azt hiszem, hogy a hír hallatára sok, hozzám hasonlóan a nyolcvanas évek közepén felnőtt olvas
ómnak megdobban a szíve.

A cikkben szereplő játékok adatlapjai

Castlevania: Symphony of the Night
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 1997, 2007
Platform: Playstation/Sega Saturn, PSP/Xbox 360
Gyártó: Konami
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+ (erőszak, vér)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Középhaladó-haladó
Beletanulási idő: Rövid
Az eredetileg Playstationre és Sega Saturnra készült cím két mai konzolra készült remake-je közül az Xbox360-as kevesebb szoftverhibát tartalmaz, viszont csak a PSP verzióban játszható a Saturn-változatból a másik főhős, Maria Renard. A másik fontos különbség, hogy a PSP verzióhoz újrafordították a szöveget, amitől lehet, hogy jobb lett a játék. (Ha kijavították például a játék végén elhangzó monológot, aminél a Playstation-angolban a sötétség haldokló ura B-szinkronhangján fennkölten idéz a Máté evangéliumából, máris örülök.)

Death Jr.: Root of Evil
Osztályzat: borzalmas
Kiadás éve: 2008
Platform: Wii, PSP
Gyártó: Eidos
Műfaj: 3D platform-kaland
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint káromkodást és szex-utalásokat tartalmaz, én ilyet nem találtam)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Kezdő
Beletanulási idő: Rövid
Nem is értem, hogy bírtak ennek jó pontszámokat adni egyes nemzetközi magazinok. (Persze tudom: úgy, hogy azok minden játéknak jó pontszámot adnak.) Összedobált, unalmas, repetitív pályák a gyűjtögess-ugrálj-lőj fajtából. Az alapfelállás a kaszás gyerekével és barátnőjével nem is lenne rossz, de megvalósítás rettenetes. Látszik, hogy a Psychonauts atmoszféráját próbálja lemásolni, de ebből csak erőltetett jópofáskodás lesz.

Megaman ZX / Megaman ZX Advent
Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2007 / 2008
Platform: DS
Gyártó: Inti Creates / Capcom
Műfaj: Platform
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint erőszak van benne, de igazából maximum emberformájú robotokat lehet benne kaszabolni)
Nyelvigény: Középfok
Nehézségi ív: Haladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Egybevettem a két játékot, mert bár a történetük más, az alapelképzelésben nincs köztük különbség. Adottak gyerekek, akik a biofém nevű misztikus anyag különböző előfordulásaival való találkozás nyomán különböző képességű biorobotokká tudnak átalakulni. Mindkét játék szép és izgalmas, ugyanakkor nehéz, az Advent különösen nem ajánlható kezdőknek, annyira röhejesen kevés mentéspontot sikerült elhelyezni.

Prince of Persia: The Sands of Time
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2003
Platform: PC, Gamecube, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Ubisoft Montreal
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimális
Nehézségi ív: Középhaladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Annak idején rendkívül sok díjat zsebelt be, nem is tudom, hogy kerülhette el öt éven át a figyelmemet. Viszont épp az eltelt idő miatt lehet retrospektíve látni, hogy mennyire üt az eredeti játékot is szerző Jordan Mechner minimalista, az egyszerűségre és a tiszta játékra koncentráló szerkesztése. Sajnos a későbbi PoP-játékokhoz Mechnernek már nincs köze, s ez látszik is – az ezt követő részt öt perc játék után hagytam abba, mikor az első tutorial megtanított nyakat kitekerni és fejet levágni jó véresen. Akkor már tudtam, hogy ez a Prince már nem az a Prince.

Psychonauts
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2005
Platform: PC, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Doublefine / Majesco
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimum középfok
Nehézségi: Középhaladó
Beletanulási idő: Rövid
Egyszer mindenképpen meg kell, hogy kapja a saját cikkét, a Psychonauts az ex-Lucasartsos Tim Schafer munkája, akinek többek között olyan játékokat köszönhetünk, mint a Full Throttle. A jó öreg Lucas-kalandjátékok meghatározó pozitívumai, az egyedi szereplőgárda, az isteni dialógok, a magával ragadó világ mind megvannak. Bár játékszempontból több szempontból is gyenge, a sehol máshol nem látott ötletek és a játékélmény ezt teljesen egyensúlyozza.

Advance Wars: Dark Conflict

Első ránézésre egy csupa-acél főmenüt, az előző részénél még talán jobb zenével is. Kicsit azonban már itt meglepett, hogy amikor elkezdtem nézelődni, bizony nem találtam annyi lehetőséget, mint a Dual Strike-ban: az előző rész boltja, ahol a kampány során szerzett pontjainkat különböző extrákra elkölthettük, például kimaradt. Hoppá. Mondjuk ez különösebben nem érdekelt, hiszen egy ilyen játéknak a fő része mégis csak az egyjátékosos kampány, valamint a más játékosok elleni multi, úgyhogy lássuk az elsőt!

A komor, sötét történet rögtön azzal indít, hogy elpusztult a világ. Először egy túlélő fiatal kadét sorsát követjük nyomon, akit pár perc után katonatársai kiszabadítanak a romok közül: mint kiderül, vannak még olyan emberek, akik nem csak egymást ölik a kajáért és egyebekért, hanem azokat, akik ezt csinálják. (Meg azokat, akik képesek ilyen mondatokat leírni.) Kisvártatva hamar megkapjuk a japán rajzfilmek klisés amnéziás kisasszonyát, aki rengeteg titkos dolgot tud (csak fogalma sincs, honnan) meg aztán lesznek zakkant tudósok, őrült tábornokok, golyóálló indiai guruk és élőhalott cikkírók. (Éljen az objektivitás!) Szóval komolyra fordítva a szót: nem mondom, hogy a sztori olyan húde sötét lenne, és azt sem, hogy izgalmas fordulatokkal lenne teli: de azt azért valljuk be, hogy az előző rész meglehetősen gyermeteg forgatókönyve után azért felüdülés egy kicsit komolyabb szöveget olvasni. De végső soron egy körökre osztott tankos játékban mégsem a mesélés a lényeg, nem?

Hanem mi más, mint a tankok? Hát, mondjuk a tüzérség, meg a repülők, meg még sorolhatnám. A bevethető egységek repertoárja nem bővült az előző rész óta, de szerencsére nagyrészt az előnyére változott. Kiesett például a mindenki által rühellt Piperunner, meg az ultranehéz tankok egyik képviselője is eltűnt: az egyetlen kár viszont, hogy pont az (a Neo-tank), amelyiket még lett volna értelme bennhagyni. Cserébe végre kapunk motoros gyalogságot, tankelhárító löveget, légcsavaros repülőgépet (végülis ki kellett találni valami olcsóbb repülőt az F-22-esnél), meg pár új hajót. A legfájóbb viszont az, hogy az előző rész tengeri javítóhajóját egy az egyben kihagyták. Igaz, hogy az is csak opcionálisan beszerezhető egység volt, de most, hogy nagyon feltuningolták a hajók tűzerejét (a csatahajó pl. képes mozgás után is tüzérségi csapást mérni!), a tengeri csaták túl brutálissá váltak. Pláne azzal összevetve, hogy az olcsóbb repülők, a helyben felhúzható bázisok és a tankelhárító lövegek megjelenésével kiegyensúlyozottabbak lettek a földi és a légi csaták.

A parancsnokok szerepét is kiegyensúlyozták, azaz inkább letompították, ami viszont elég nagy hidegzuhany volt. Az, hogy a parancsnokaink már nem csak a csatatér fölött lebegnek, hanem maguk is részt vesznek a küzdelemben, jó ötlet volt. Viszont a képességeiket nagyon erősen lecsökkentették. Biztos vagyok abban, hogy vannak olyanok, akiknek ez tetszik, hiszen végül is realisztikusabb, de én például hiányoltam a küzdelmeket megfordító parancsnoki képességeket. De pár küldetés után rájöttem, hogy mi volt az, amit a legjobban hiányzott.

Ez pedig az volt, hogy voltaképpen kiszedték a két képernyős rendszert a játékból. A felső képernyőn csak információkat, segítséget láthatunk (az például tetszett, hogy a tutorialt inkább ide rakták, nem pedig a szereplők mondják el, hogy hova kattintsunk), de nemigen fogunk oda nézni: a két hadszínteres rendszer ugyanis teljes egészében eltűnt. Emiatt jöttem rá egy fontos mozzanatra: ha odaadták volna nekem ezt a játékot, és az előző részt, úgy, hogy egyiket sem ismertem volna előtte, akkor azt mondanám, hogy az AW:DS jobbra sikerült, mint a Dark Conflict, csak nem értem, az előző után mi van ezzel a túl vidám hozzáállással, meg miért kellett pár jó ötlet helyett inkább extravagánsabb egységeket behozni. Csak ugye ez a program az előzőnek a folytatása… Úgyhogy kicsit gondban vagyok. Alapvetően jó játékról van szó, ami önmagában szintén jól helytállna: viszont ha választanom kéne, hogy melyiket ajánljam valakinek, akkor inkább az első részt javasolnám. Egész egyszerűen azért, mert abban több az újdonság (valljuk be, a DC nem hoz semmi olyat, amit a Nintendo DS-en kívül nem láttunk korábban sehol), valamint egyszerűen szebb – korábban nem is említettem a végig egyhangú pályákat, és az ütközetek grafikáját sem. Az utóbbi tény, hogy realisztikusabb, de a korábbiakhoz képest megint visszalépésnek tűnik.

Úgyhogy én akkor lennék teljesen megelégedve, ha megtartanák az új egységrendszert (egy javítóhajóval együtt) és a történetet, és belehelyeznék a Dual Strike-ba. (Főleg azért, mert a többjátékosos mód talán még jobb is most, mint az előzőben.) Sajnos azonban nem ezt kapjuk, ezért csak azt tudom mondani, hogy akinek tetszett az előző rész, és nem feltétlenül egy teljesen realisztikus taktikai játékkal akar játszani, az próbálja ki az Advance Wars sorozatnak ezt a tagját: aki azonban komolyan veszi a komolyabb játék irányába lépést, az inkább a Panzer Tactics-ra költse az idejét, no meg a pénzét. Azért a játékot (meg a sorozatot) egyáltalán nem írnám le, és ha lesz olyan, akkor kíváncsi leszek a harmadik részre is