Most valami olyasmi következik, amit nem szerettünk – a remek játékhoz ööö, kevésbé remek letölthető tartalom tipikus esete a Prince of Persia: Epilogue.

Maga a Prince of Persia nekem nagyon bejött, utoljára a második résszel játszottam ennyit még DOS alatt. Éppen ezért lelkesen lecsaptam a letölthető tartalomra is, és… hát nem mondom azt, hogy bár ne tettem volna, mert a kedvenc címeimről tényleg mindent tudni akarok, de azért annyira nem is élveztem.

Elsősorban a hardcore játékosok igényeit akarták kielégíteni, akik szerint maga az alapjáték túl egyszerűre és könnyen végigjátszhatóra sikerült. Az Epilogue már nehezebb, de sajnos nem a nagyobb kihívás okán, hanem mert egyszerűen idegesítő. Nem éreztem azt egy percig sem, hogy élvezetesek lennének az új helyszínek…

…ami hagyján, de szépnek sem különösebben szépek, pedig a PoP éppen a szemkápráztató grafikájáról volt híres. Zárt terekben ugrálunk, szépen sorban egyik teremből a másikba, sehol a tetteink nyomán látványosan átalakuló felszín. Sok csúnya szmötyi, és még több, és még több. Annak ellenére, hogy körülbelül két óra összesen a kiegészítő, még így is meglehetősen monoton – tmarxellel felváltva adogattuk egymásnak a kontrollert, egyikünk sem élvezte igazán a játékot annyira, hogy magánál is tartsa.

Az ígéreteket sem tartották be a fejlesztők – az “újfajta főellenségek” igazából a régiek összekutyult változatai (Jaj! Át tud alakulni! Hű!), a történet pedig inkább a hiányával emelkedik ki, az Epilogue úgy ahogy van, elhagyható lenne. Az utolsó harc különösen borzasztó, főleg a tökéletlen irányítás miatt – ha még egyszer meghallom, hogy “ELIKA!! THE THRONE!!!”, azt hiszem, fejvesztve fogok az ellenkező irányba menekülni.

Egy dolog tetszett csak, az viszont nagyon – a Herceg és Elika itt ki nem fejtendő okokból már nincsenek olyan jóban, mint korábban, és ez egészen mássá teszi az alaphangulatot. Érdemes a kiegészítő után visszarakni az alapjátékot és megütközni a különbségen, engem meglepett.

Emellett tulajdonképpen ugyanazokat nyújtja a játék, mint eddig, ugyanolyan az irányítás, az ellenségek, stb. – csak kicsit nehezebb és jóval unalmasabb az egész -, tehát ha valaki megszállott gyűjtő vagy PoP-fanatikus, végül is nem jár rosszul.

Sajnos olyan jól se…

Kiadás éve: 2009
Műfaj: akció
Korosztály: 18+
Nyelvigény: középfokú
Nehézség: változó
Beletanulási idő: rövid
Ár: 15.990 Ft

Újabb hollywoodi szuperprodukció tűnt fel, ami nem kerülhette el, hogy a filmmel párhuzamosan játék formában is a boltok polcaira kerüljön. Ha általánosítások és előítélet alapján, kipróbálás nélkül formálnánk véleményt a játékról, sok jóra nem számíthatna. Egy sikeres képregény megfilmesítéséből készült játék. (Egyébként nektek nincs elegetek abból, hogy mostanában minden prequel, azaz előzmény???) Az utóbbi időben futószalagon jönnek a nagy költségvetésű amerikai filmek végtelenül közepes és fantáziátlan játék átiratai (King-Kong, Transformers, Terminator Salvation, Bolt, Up, stb). Lássuk, sikerült-e elkerülnie Wolverine-nek ezt a csapdát  (nem vagyok hajlandó Rozsomáknak hívni, sajnálom).

Rögtön elárulom azoknak akik kattintottak, hogy igen, sikerült. Ezt nem a saját értékeinek hanem a műfaj klasszikus elemeinek következetes másolásának köszönheti. A XOW teljes egészében a God of War játékmenetét követi. Szinte minden alapvető játékelem onnan származik, csak a karakterek és a környezet új. Ez az oka annak, hogy csak egy gyorsteszt erejéig érdemes róla írni. Alig van benne eredeti ötlet, nincsenek a játéknak hosszasan elemzendő részei. A készítők viszont felismerhették, hogy ha már nem ez lesz az év legforradalmibb játéka, akkor legalább tisztességgel másolják le a God of War széria valamennyi elemét és akkor majdnem olyan jó játékot kaphatnak. Ezzel még mindig bőven kimagaslik az XOW a gagyi filmes adaptációk közül. Tisztességes iparosmunkát tettek le az asztalra, a végeredmény egy nem túl bonyolult, kellemes és élvezhető játék lett.

Tényleg megtalálható itt minden, ami a God of War-ban: repülő végtagok, látványos kivégzések, epikus csaták, fejlődő karakter (bár én a fejlődés hatásait alig vettem észre), fel-fel tűnő puzzle elemek és ügyességi-ugrálós részek, időnként “megfelelő időben gomb-nyomkodós” látványos akció jelenetek, stb. Talán az egyetlen egyedi dolog, ahogy Wolverine emberfeletti regenerálódását ábrázolja a program. A különböző sérülések mind meglátszanak az általunk irányított figurán, leszakad a fél arca, lyukat ütnek a golyók, majd szép lassan összeforrnak a sérülések. Ez a megoldás igen látványosra sikerült és feldobja az összképet.

A grafikára és a hangokra nem lehet panasz, hozzák a 2009-ben elvárható színvonalat. Külön ki kell emelnem, hogy van egy pár rész, ahol magas épületek tetejére kell feljutnunk. Az alattunk lévő hatalmas tér érzékeltetése különösen jól sikerült. Komoly tériszonyom volt a kanapén ülve.

Kellemes szórakozásnak tekinthető tehát az X-Men Origins: Wolverine. A műfaj kedvelőinek, és azoknak, akik egy önfeledt hentelésre vágynak, csak ajánlani tudom. Aki ennél többet vár egy játéktól, annak könnyen csalódást okozhat.

]]> http://gemeskut.net/2009/x360-x-men-origins-wolverine-gyorsteszt/feed/ 2 http://gemeskut.net/2008/ds_itt_van_megjott_drakula_castlevania_order_of_ecclesia/ http://gemeskut.net/2008/ds_itt_van_megjott_drakula_castlevania_order_of_ecclesia/#comments Mon, 27 Oct 2008 12:33:00 +0000 DobayAdam http://gemeskut.blog.hu/2008/10/27/ds_itt_van_megjott_drakula_castlevania_order_of_ecclesia

Castlevania: Order of Ecclesia
Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Metacritic pontszám: 87
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+
Nyelvigény: alapfok (ha érteni akarod a dialógokat, középfok)
Nehézség: haladó-profi
Beletanulási idő: rövid
Kifáradási idő: Úgy a huszadik “Game over” felirat környékén

A Castlevania-sorozat továbbra is éppen olyan halhatatlan, mint megunhatatlan főszereplői, a világ ura címre továbbra is sikerrel pályázó, magyar származású Drakula és vidám cimborája, a Kaszás. Szívemnek külön kedves a többszörös magyar vonatkozás: Drakula a történet szerint egy bizonyos Matiasu Kuronkubisuto nevű fickó volt eredetileg, aki a pletykák szerint igazából Corvin Mátyás szeretne lenni, mindenesetre Drakula unokahúgaként Báthory Erzsébet (az angol változatban Elizabeth Bartley) is feltűnt már. A sorozat mindezt kiötlő (és a magyar történelmet ezzel érdekes új megvilágításba helyező) jelenlegi producere, Koji Igarashi mintha folyton nekünk akarna kedvezni, hiszen a legutóbbi, Portrait of Ruin című szintén DS-es részben visszatért a virtuális Drakula Lugosi Bélára hajazó korai ábrázolásához.
Az 1094-ben kezdődő történet végét mindenesetre már ismerjük, ugyanis Igarashi a játéktörténet egyik legnagyobb csavarját tartalmazó, a jövőbe helyezett Gameboy Advance-os Aria of Sorrow című epizódban és DS-re kiadott folytatásában, a Dawn of Sorrow-ban már lezárta a Drakula-sztorit (akit érdekel, hogyan, menjen és szerezze be ezeket, nem fog csalódni). Persze mivel a sorozat folyton ide-oda ugrál a történelemben, ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy a kronológia korábbi részeire szúrjon be újabb elemeket.

Ez történt a mostani részben is, ami azzal indít, hogy az 1800-as évekre a Drakulát addig százévente szisztematikusan levadászó Belmont-klán bizony eltűnt. A Drakula ellen egyedül hatásos Vampire Killer nevű ostor hiányában mindenféle szervezetek jönnek létre, akik sikertelenül próbálkoznak a sötétség urának visszaszorításával. Ez meg is látszik a játéktéren, ami talán a legnagyobb változtatás az elmúlt tíz év Castlevaniáihoz képest: most nem a teljes időnket fogjuk ugyanis Drakula kastélyának különböző zeg-zugaiban eltölteni, hanem a történet központjában álló Ecclesia-rendház és a tőle nem messze elhelyezkedő Wygol falujának környékén. (Sajnos sikerült máris lelőnöm magamnak előre a poént, hogy miért nem véletlenül a falu van a játék központjában, de a kedves olvasót megkímélem ettől az annyira talán nem is meglepő megoldástól.) Látjuk is, hogy mennyire szétesett a világ, hogyha Drakula haverjai kivételesen szanaszét garázdálkodhatnak a környéken.
A másik fő változtatás a főhősünk működésében található. Shanoa a rejtélyes(ként kezelt) Ecclesia-rend különleges tagjaként testének három pontjára tud mágikus jeleket elhelyezni, ezek lesznek a tulajdonképpeni fegyverek illetve segítő varázslatok. Hasonlóan tehát a Sorrow-epizódokhoz, főként a különböző szörnyektől fogjuk az úgynevezett glyph-eket kinyerni. Ezek latin elnevezése és a nevek hasonlósága egyébként sokszor megkavart már, még nem igazán látom át azt a rendszert, ahogyan a gép beosztja a most már több tucat összeszedett fegyvert, így sokat kell silabizálni a menüben, hogy hol is van az a fejsze vagy sarló, ami épp kell. Jó szokás szerint ugyanis a különböző ellenségek különböző fajta fegyverekre érzékenyek, és későbbi pályákon előszeretettel helyeztek egymás mellé olyan szörnyeket, amik közül az egyik mondjuk a kalapács-típusú fegyverekre érzékeny de a kard-típusúak viszont csak minimálisat sebeznek rajta, a másik meg fordítva. Úgyhogy minimális szintű stratégiázásra mindenképp szükség van.
Aki esetleg panaszkodott volna arra, hogy a legutóbbi Castlevaniák kicsit elpuhultak, túl könnyűek lettek, az most fellélegezhet: ez valami bitangnehéz. Bár viszonylag könnyen jönnek a szintlépések, az új fegyverek, és elejtett pénzeszsákokból sincs hiány, erre mind szükség is lesz, ha az ember túl akar élni egyes durvább pályaszakaszokat, vagy főellenségeket. A rendszer profi megszerkesztettségének köszönhetően nagyon jól van beosztva, hogy mikor mennyi tapasztalati pontot, fegyvert, kelléket tudunk beszerezni, így egyszer sem éreztem még azt, hogy huzamosabb időt kellene grindolással, vagyis esztelen szintfejlesztéssel tölteni. Mondjuk remélem, hogy ez a játék végére nem csap át a dolog ellenkezőjébe, mint történt az a Portrait of Ruin esetében, ahol a legtöbb mellékküldetés végigcsinálása esetén már röhejesen könnyű volt legyőzni Drakulát.
Apropó ellenségek. Nagy örömmel töltött el, hogy a készítő stábnak sikerült elrugaszkodnia az unásig ismételt korábbi ellenfelektől, és sok újjal benépesíteni a pályákat. Visszatérnek persze sokan a régi ellenfelek közül is, de az új harcrendszer miatt most régen ártalmatlan szörnyecskék is képesek nagyban ártani: mivel Shanoa adottsága miatt minden támadás manapontot használ, a több ellenfél által is használt manapont-leépítő átok a korábbi elhanyagolható hatáshoz képest akár halálos is lehet.

Hogy rosszat is mondjak, nem lehet nem elmenni a megnövekedett horrortartalom mellett. Persze eddig sem volt idegen a sorozattól a vér, de azért valamennyire tartották magukat a grafikusok. Az Ecclesiában azonban mérhetetlenül sok szörny vérzik vagy egyenesen fröcsög. A dolgot csak erősítik a hangeffektek, amik egyes helyeken nagyon találóak (a víz alatt úszkáló halszellemek bálnaszerű éneke például), máshol viszont idegesítőek, és rettenetesen sok a sikoly. Többször előfordult már, hogy lehalkítottam a DS-t, amikor tudtam, hogy már megint nagyon sok sikongató, kurjantgató, üvöltöző szörnyet tartalmazó rész következik.
A legrosszabb azonban kétségtelenül az angol szinkron. A Sorrow-sorozatnál szerencsére még bent hagyták az eredeti japán hangot az angol feliratok mögött, de a Portrait óta sajnos minden szereplő angolul szólal meg (még azok a szörnyek is, akik nem csak sikkantanak és morognak, és akik régen szintén japánul beszéltek). A színészek pedig még egy B-kategóriás mozinál is rosszabbul intonálnak, és ez nagyon gyenge összhangot ad. Bár a mellékelt Youtube-os ízelítőben csak a főhősnő szólal meg, bőven elég hallani a különböző varázslatokhoz tartozó megszólalásokat, vagy a “Now is the time of your demise!” mondatot ahhoz, hogy értsétek, miről beszélek. A legrosszabbak a falusiak, akik teljesen értelmetlen hü
lyeségeket beszélnek (hangban, a képen megjelenő szövegben nem), a zeneszerző köszönőmondatát máig nem értem, pedig sokszor meghallgattam (valami olyasmit zagyvál, hogy “Ah, the music is come to me”).

Már két éve, hogy legutóbb Castlevania játék jelent volna meg, ezért epekedve vártam az új kiadást. Bár egetrengető változást ez a rész nem fog okozni a számítógépes játékok történetében, azért amint az ember megszokja, hogy több komoly változás történt az elmúlt években megszokott Castlevaniákhoz képest, akkor már nagyon élvezetes kikapcsolódást kap. Persze nyilvánvaló, hogy sok szempontból muszáj volt már változtatni valamit az 1998 óta nagyjából ugyanazon az elven működő játékmotoron, és az is igaz, hogy a legtöbb dolog még így is ugyanaz maradt, összességében azonban tény, hogy maga az alapjáték tartja magát, a pályaszerkesztés továbbra is megállja a helyét, és a rengeteg újfajta szörny is sokat dob a dolgon. Csak ne véreznének annyit.

Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2008
Műfaj: Akció
Korosztály: 16+
Nyelvigény: középfok (ha a sztorit is akarjuk érteni)
Nehézség / Nehézségi ív: középhaladó
Beletanulási idő: rövid
Ár: 16.990

Ez is eljött, végre megjelent a nagyon várt, nagyon hype-olt Star Wars játék, a Force Unleashed. A Star Wars rajongók régóta nézegetik a screenshotokat és várják, hogy mikor ragadhatnak végre fénykardot (fénykardot, mert a lézerkard helytelen megnevezés), és vethetik bele magukat Darth Vader tanítványának kalandjaiba. Az új generációs konzolokon eddig csak a Lego Star Wars sorozatot játszhattuk, ami bár igen kiváló és szórakoztató játék, de korántsem használja ki a konzolokban rejlő lehetőségeket. A Force Unleashed szinte valamennyi ma kapható konzolon tiszteletét teszi, az Xbox360-as és a PS3-as változaton kívül elérhető még PS2-re, Wii-re, DS-re, PSP-re. Még iPhone-ra is megjelent egy speciális változat az Apple által üzemeltetett Application Store-ban 10 dollárért. Látható tehát, hogy amin a Star Wars logó szerepel, az igen jó üzlet!

A legutóbbi híresztelések szerint PC-re nem fog megjelenni, mert a fizikai motor annyira erőforrás igényes, hogy csak félmillió forint fölötti gépeken lehetne élvezhető. A fizikán pedig nincs mit lebutítani, nem lehet “lejjebb venni”, mint a grafikát. Abban talán mindenki egyetért, hogy az “igazi” változat az X360 és a PS3-as, a többiek mind ezekből butított, illetve származtatott verziók. Ahhoz tehát, hogy a játékot valódi fényében élvezhessük, tehát mindenképp szükségünk van a két újkori konzol valamelyikére és egy HDTV-re. Jelen cikk az Xboxos változat alapján készült, a PS3-as változat szinte semmiben nem különbözik.

A New Game-t megnyomva fekete alapon kék betűkkel jelenik meg a legendás “A long time ago in a galaxy far far away…” felirat. Itt már minden Star Wars rajongó lúdbőrös lesz az izgalomtól, hát még amikor a kerettörténet rövid leírása, sárga betűkkel szép lassan tűnik tova az űrben John Williams zenéjére, pont mint a filmek elején.

A sztoriból nem szeretnék sokat elárulni, időben a harmadik és a negyedik rész között vagyunk, annyit azért mondok, hogy számomra külön öröm, hogy a cselekmény nem a szélesen értelmezett Star Wars univerzum valamely most kitalált szegletében játszódik teljesen ismeretlen karakterekkel, hanem olyan fontos kérdésekre derül fény a sztori folyamán, hogy hogyan indult el pontosan a lázadók mozgalma. Egy picit olyan, mintha a filmmel három és feledik résézvel játszanánk. Ez persze vicces annak fényében, hogy a most bemutatott Star Wars animációs film a Klónok Háborúja pedig a kettő és feledik résznek tekinthető. Rengeteg ismert karakter tűnik fel, de számos új arccal is találkozhatunk. Star Wars fanatikusoknak már csak a sztori miatt is kötelező a végigjátszás, az eddigi Star Wars játékok legjobb történetét ismerhetik meg. A végigjátszás legalább kétszer ajánlott mivel kétféle végkifejlet is van.

Amint elkezdődik a játék főszerepben Vader új tanítványával, (The Apprentice, aki egyébként korábban vendégszerepelt a Soul Calibur 4-ben), arra jöttem rá, hogy mára eljutottunk arra a szintre, amikor a tényleg profi és előre renderelt átvezető animációk már alig különböznek magától a játéktól.

Szerintem még egy konzolgeneráció és Final Fantasy: Advent Children mozifilm szintű lesz a játékok grafikája. Persze ez a trend már abból is látszik, hogy egyre több játék használja a saját motorját az átvezető részek megvalósításához, mert a saját motornak is elég jó már a grafikája a filmszerű jelenetek megvalósításához (GTA IV, Metal Gear Solid 4).

A prológus és egyben tanító szintben Darth Vaderrel mehetünk végig a Kashyyyk-on – a wookie-k bolygóján- és mészárolhatjuk halomra a szegény szőrös törzsi harcosokat. Számomra rögtön világossá vált, hogy nagyon jó fénykardozós móka vár rám. Ezt tovább fokozta az a meglepetés mely akkor ér bennünket, amikor elkezdjük használni az különböző Erő képességeket. A játékban dolgozó Havok fizikai motor elképesztő dolgokat tud. Az elhulló ellenfelek rongybábu (ragdoll) hatásához már hozzá lehetünk szokva, de itt a környezet fizikája eltér az eddig megszokottól. Tökéletesen élethűen csavarodnak a fák, az erőtől elgörbülnek a korlátok, a robbanásoktól szilánkosra törő ablakok nagyon élethűek és tényleg azt az érzést keltik, hogy az Erő viselése borzasztó nagy hatalom. Ennek a remek fizikai motornak az a hátulütője, hogy elkényeztet minket, ezért amikor valami “csak” a korábbi játékok szokásos fizikáját hozza, akkor az fokozottan is csalódást okoz. Ilyen pl. a láthatatlan fal a pályák szélén.

A Vaderrel való mészárlást követően (ahol egyébként a megfelelő mennyiségű saját birodalmi katona likvidálásáért külön achievement jár…) elkezdődik a tényleges játék, itt már a tanítványt alakítjuk. Az első pár küldetésben élve maradt jediket kell levadásznunk. Az irányítás intuitív, a harc jól kidolgozott. A kombinációkat viszonylag könnyű megtanulni és amikor már belejöttünk, nagyon jól tud működni. Egy-két fénykardcsapás után egy gyors villámmal megbénítjuk az ellent, majd a levegőbe emeljük és hozzávágjuk a távolban közeledő csoporthoz. Majd a falról lekapjuk a robbanószeres tartályt, és az erő segítségével messzire repítjük a még élő ellenfelekhez. Mindez csak pár gombnyomás. A harcban rendszerint minden úgy történik ahogy akarjuk, nincs túlbonyolítva és kellően pörgős, de megvannak azért a mélységei is.

Sokszor találkozunk ugrálós részekkel. Ilyenkor odavész a jó irányíthatóság. Az ugrálós részek frusztrálóak, sokszor leesünk. Ha sikerül is valami jót csinálni akkor is esetlegesnek érezzük. Ez nem egy platformjáték, ezért a minimálisnál (mondjuk 1-1 szakadék átugrása) nem is kellett volna jobban erőltetni ezt az aspektust. A végére már azért rá lehet érezni, de a platform-elemek végig szinte csak bosszúságot okoznak.

A játék eleje remekül indul, hangulatosak a pályák, látványos és pörgős az akció. Nem tudják végig tartani ezt a szintet, a végére érezhetően kimerült a kreativitás. Vannak pályák amikre többször vissza kell menni, ilyenkor az volt az érzésem, hogy ez egy olcsó megoldás a készítőktől a játék hosszának növelésére.

Külön kiemelendők az RPG elemek. Nem kell valami hihetetlenül bonyolult tapasztalati és fejlődési rendszerre gondolni, de a
zért elég markáns része a játéknak. Az ellenfelek legyőzésért tapasztalati pontokat gyűjtünk (stílusos harcért pedig bónuszt). Ha összegyűlik a megfelelő pont, akkor szintet lép a karakterünk. Szintlépéskor fejleszthetjük a képességeinket. Sokféle fejlődési lehetőség van, bárki kedvére testre szabhatja a karakterét. Ami negatívum nálam itt előjött, hogy a kombók fejlesztésére használható ágat én kb. a játék 80%-nál már teljesen kitöltöttem, de továbbra is kaptam a kombó pontokat szintlépéskor, de ezeket már nem tudtam mire költeni (a kombóra költhető pontok külön vannak mondjuk az Erő képességekre költhető pontoktól). Ezt leszámítva a fejlődési rendszer szórakoztató, jó böngészgetni és tervezgetni, hogy mire fogjuk költeni a pontokat.

Fontos eleme a Force Unleashed-nek a rejtett holocronok megtalálása. A pályák során különböző rejtett és kevésbé rejtett helyeken fénylő négyzeteket találhatunk. Ezek adhatnak pillanatnyi plusszokat (pl. sérthetetlenség), tapasztalati pontokat, de találhatunk új színeket a fénykardunkhoz, valamint új ruhákat is szerezhetünk. Sokszor van olyan, hogy meglátjuk valahol az egyik ilyen fénylő holocront és elképzelésünk nincs, hogyan lehetne oda eljutni. Gyakran tényleg kreatívnak kell lennünk, dobozokat és mindenféle tereptárgyakat kell rendezgetnünk. Engem ez a rész szórakoztatott, csak az árnyékolta be az egészet, hogy ilyenkor előtérbe került a játék egyik gyenge pontja, a már fent említett ugrálós rész. Azt viszont nagyon élveztem, hogy mindig a pálya hangulatához, illetve az aktuális öltözékhez tudtam választani a fénykard színét és a ruhákat.

A hangeffektusok és a zene 10/10-et érdemelnek. A fénykardok és a lézer-lövedékek hangját 5.1-es hangzásban élvezhetjük, a zene pedig folyamatosan követi az eseményeket, mindig a hangulatnak megfelelő muzsika szól. Gyakran csendülnek fel melódiák az eredeti Star Wars filmből, ami egy magamfajta rajongónak hatalmas öröm.

Ehhez hasonló jedis akciójátékra legutóbb 2005-ben volt lehetőségünk a Episode 3: Revenge of the Sith-ben. Bár a kritikák lehúzták, én gyakorlatilag gyerekkorom óta vártam, hogy mikor lehet végre számítógépen igazi epikus fénykard csatákat vívni, ezért nekem az is nagyon tetszett. Nincs ez máshogy a Force Unleashed-del sem. 2005 már régen volt, a remek sztori, a gyönyörű grafika és átvezető animációk és a kiváló zene miatt én végig nagyon élveztem a játékot. Volt egy pár idegesítő rész, de sosem zavartak igazán. Persze lehet, hogy csak a Star Wars miatt kedveltem ennyire és bocsátom meg viszonylag könnyen a hibákat. Ha nem ebben a legendás univerzumban játszódna, csak egy erős átlagos értékelést kapna. Ez az a játék, amit megemel maga az univerzum hangulata, ahol játszódik.

Az Another World (Amerikában Out of this World címen jelent meg) 1991-ben forradalmasította a játékvilágot. Elsőként Amigára, PC-re és Atari ST-re jelent meg (mi a legelső PC verzióval játszottunk), de az elsöprő siker hatására a későbbiekben számos más platformra is elkészítették, a Super Nintendótól a mobiltelefonokig.

Főhősünk, Lester a tűzvörös hajú fizikus a laborban éjszakázik, a részecskegyorsító indítópultja mellett; elindítja a 23. számú kísérletet (hmmmm, 23?), de ekkor villám csap a létesítménybe és Lester átkerül a címben is említett Másik Világba. Semmiféle instrukciót nem kapunk, nincsen a képernyőn semmiféle információ arra nézvést, hogy hány életünk van, milyen erősek vagyunk vagy effélék – az Another World szó szerint bedobja a játékost a mélyvízbe, ugyanis Lester rögtön egy vízzel teli medencében találja magát, és lentről gyanús csápok közelednek… Eric Chahi, a vezető fejlesztő (habár nem tudom, lehet-e vezető fejlesztőnek nevezni, amikor összesen ketten voltak a projektben) mindent bevetett annak érdekében, hogy moziszerűvé tegye a játékélményt, filmes vágásokkal és dramaturgiával, ami akkoriban teljesen újnak számított a számítógép képernyőjén.

A technikai megoldások is igencsak haladó szelleműnek számítottak: Chahi videóra felvett mozgásokat másolt le poligonokkal, így a játék kevés helyet foglalt és mindennek ellenére akkoriban megdöbbentően élethű és folyamatos mozgással rendelkezett. (A hivatalos honlapon megnézhető a játék autó, amit az intróhoz használt, és a fa pisztoly, amit az akciójelenetekhez…) Persze mindezek az újítások teljesen hiábavalóak lettek volna, ha nincsen meg a hangulat, ami az egészet összetartja, a játékost pedig a monitor elé szögezi.

Az Another Worldöt fél-egy óra alatt végig lehet játszani, ha tudjuk, mit akarunk csinálni. (Az Amiga verzió rövidebb, mint a PC!) A program mégis hosszan tartó élményt nyújt, mert csakúgy mint Lesternek, első nekifutásra fogalmunk sincs, hogy ebben a furcsa és ismeretlen világban mi a jó édest kellene tenni a puszta életben maradáshoz. Abszolút hozza azt az elveszettségérzést, amit a főszereplő is érezhet. Először a helyi flóra és fauna támad nekünk, aztán értelmes lényekkel is találkozunk, habár ők szerencsére nem mind ellenségesek, de a lőfegyvereket azért ismerik és előszeretettel használják. (Beszélni a nyelvük ismerete híján persze nem lehet velük, de azért szemlátomást vannak az emberekkel közös kulturális vonásaik…) Változatos halálnemek várnak ránk, de szerencsére tetszőleges számú újrakezdési lehetőséggel rendelkezünk, amire bizony szükség is lesz.

A mellékelt videóban a teljes Amiga változat végignézhető, az intró 2:50-ig tart, úgyhogy onnan tovább csak saját felelősségre! Van Windows XP verzió is, némiképp felújított grafikával, és gyakoribb “mentési” lehetőséggel. (Amikor meghalunk, kapunk egy kódot, és azt kell beütni.) Akit kicsit is érdekelnek a régi játékok, mindenképp próbálja ki, ezer forint alatti összegért beszerezhető a nagyobb szaküzletekben – ha jól emlékszem, igazi retrórajongók számára a grafika is visszaállítható a korábbi változatra.

Eric Chahi pedig éppen most tervezi nagy visszatérését a játékiparba, rajta tartjuk a szemünket…

Régi problémám, hogy mostanában nem nagyon készül igazán jó platformjáték, legalábbis a klasszikus fajtából, vagyis, hogy az ember jól megtervezett pályákon fut, szalad, ugrándozik, neadjisten gondolkodik. Le a kalappal a Super Mario Galaxy előtt, ami korrektül képviseli a műfajt, de ha körbenézünk a játékok között, akkor valami nagyon nem stimmel. Imádom például a Castlevania sorozat platform-szerepjáték hibridjeit, de azok sokkal inkább szólnak már a szerepjáték-, mint a platformelemekről; vagy ott van a minden más szempontból zseniális Psychonauts, ami az utolsó előtti pályát kivéve sokkal inkább egy dialóg- és gyűjtögetéscentrikus kalandjáték, mint platform. (Az olyanokat meg már ne is említsük, mint a kritikusok által is nagyrészt dícsért Death Jr.: Root of Evil, aminek ezért nagy várakozással néztem elébe, de hamar kiderült, hogy ezt a játékot már platformnak nevezni is ciki.)
Hogy hová lettek a klasszikus platformjátékok? Valahogy az a tapasztalatom, hogy az egykor platformnak nevezett műfaj teljesen átalakult, s ebben a változásban nem kizárólagos, de igen nagy mérföldkő volt az 1997-es Castlevania: Symphony of the Night. Koji Igarashi producer korszakalkotó ötlettel olvasztotta egybe végleg a platformműfajt a számítógépes RPG-k egyes elemeivel, megújítva az akkor már kicsit rozsdásodó Castlevania-sorozatot, és egy mai napig helyt álló játékot létrehozva. A nagy egybefüggő játékterek és fejlődő-fejleszthető képességek persze messze nem először jelentek meg platformjátékban, hiszen ugyanezeket már az 1986-os Metroid is tudta, sőt, bizonyos szempontból a Rockman (mifelénk Megaman) is erre épül. Ha megnézzük a DS-re készült legújabb Rockman-sorozatot, a ZX-et, megtaláljuk benne a hagyományos platformpályákat ugyanúgy, mint a fejleszthető fegyvereket vagy a főhős tulajdonságait javító cuccokat – s ezek az elemek már a kilencvenes évek eleje óta részei a Rockman-játékoknak.
A fentiekben ismertetett játékelemek tehát a legklasszikusabb platformoktól sem voltak idegenek, valami miatt mégis a Symphony esetében beszéltek először platform-RPG hibridről, és valahogy bekerült a köztudatba az, hogy “a platform önmagában már nem elég”. Eltelt tíz év, és ma már a szakikon kívül ritkán hív bárki is platformnak vagy platformernek egy játékot, a három dimenziós korszakban ugyanis szépen lassan átalakult a műfaj neve a belepakolt elemek függvényében. A leggyakoribb megnevezés ma már a semmitmondó action-adventure, vagyis akció-kaland, amibe gyakorlatilag minden belefér, és jól el is rejti a hiányosságokat.
Valószínűleg azért lett a shovelware, a kevés pénzből kevés energiabefektetéssel összetákolt szoftverek terepe az egykori platformjáték, mert (az autóverseny mellett) egy mászkálós-ugrálós programmotort a legegyszerűbb összedobálni, a kegyelemdöfést pedig a platformok lelkét adó pályatervezésen való spórolás adta meg. Nézzük csak meg kiskedvencemet, minden idők egyik legrosszabbra értékelt címét, a Wiire nem is olyan rég kiadott Ninjabread Man-t, ami tökéletes iskolapéldája az elmondottaknak. A komplex pályatervezés helyett túlságosan tágas, üres játéktereket látunk, s hogy ez ne tűnjön fel, indul meg a kompenzálás, jönnek be az olyan elemek, mint a gyűjtögetés, ami igen gyakran épül a “csapj szét egy tereptárgyat, abból kiesik 6 darab izé, gyűjts össze százat és fejlődik a karaktered” típusú megoldásra, ami rendkívüli módon meg tudja hosszabbítani a játékidőt, csak épp minőségi tartalom nélkül.
A jó platformjáték utáni keresésemben végül vissza kellett tekernem néhány évet az időben, ugyanis rájöttem, sosem játszottam a sokszoros díjnyertes Prince of Persia: The Sands of Time-mal. A Prince of Persia sorozat viszontagságos történetének egyik csúcsa (a másik két csúcs a két klasszikus, eredeti program) ez a gyakorlatilag teljesen puritán játék, amiben nincsenek idióta tennivalók, a játékmenetet feleslegesen bonyolító elemek. Csak a herceg van, az ellenségek, a pályákat alkotó tereptárgyak, az életerőt visszaállító gyógyvizek, meg persze a tőr, amivel adott számú alkalommal visszaforgathatjuk az időt, ha valamit rosszul csináltunk. (És aki emlékszik, milyen gyakori dolog a halál a Prince of Persia-sorozat korábbi részeiben, az tudja, hogy ez nagyon is szükséges képesség) A grafika mára már kicsit megkopott, de a hangulaton ez keveset változtat. Egyedül a 3D-s platformerek kamerakezelési gyermekbetegségei hozhatók fel negatívumként.

Ami a fentiek ellenére menteni látszik a platformjáték műfaját, az az, hogy a Wii Virtual Console, illetve a Wiiware és az Xbox Live Arcade hatására véglegesen kitört a retro-láz, és ezt a hullámot a Capcom úgy készül meglovagolni a közeljövőben (elvileg már most szeptemberben), hogy kiad egy a 8-bites Nintendo-korszaknak teljes egészében megfelelő Megaman-játékot.
Hogy mennyire komolyan gondolják a nyolcvanas évek szellemének felelevenítését, mutatja a játék borítója, amihez azt hiszem, semmilyen kommentár nem szükséges. Hamarosan (főleg, ha kiderül, hogy Európában mikor lesz elérhető a cucc) külön cikkben emlékezünk meg a régi-új Megaman 9-ről, mert azt hiszem, hogy a hír hallatára sok, hozzám hasonlóan a nyolcvanas évek közepén felnőtt olvas
ómnak megdobban a szíve.

A cikkben szereplő játékok adatlapjai

Castlevania: Symphony of the Night
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 1997, 2007
Platform: Playstation/Sega Saturn, PSP/Xbox 360
Gyártó: Konami
Műfaj: Platform-RPG
Korosztály: 12+ (erőszak, vér)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Középhaladó-haladó
Beletanulási idő: Rövid
Az eredetileg Playstationre és Sega Saturnra készült cím két mai konzolra készült remake-je közül az Xbox360-as kevesebb szoftverhibát tartalmaz, viszont csak a PSP verzióban játszható a Saturn-változatból a másik főhős, Maria Renard. A másik fontos különbség, hogy a PSP verzióhoz újrafordították a szöveget, amitől lehet, hogy jobb lett a játék. (Ha kijavították például a játék végén elhangzó monológot, aminél a Playstation-angolban a sötétség haldokló ura B-szinkronhangján fennkölten idéz a Máté evangéliumából, máris örülök.)

Death Jr.: Root of Evil
Osztályzat: borzalmas
Kiadás éve: 2008
Platform: Wii, PSP
Gyártó: Eidos
Műfaj: 3D platform-kaland
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint káromkodást és szex-utalásokat tartalmaz, én ilyet nem találtam)
Nyelvigény: Alapfok
Nehézségi ív: Kezdő
Beletanulási idő: Rövid
Nem is értem, hogy bírtak ennek jó pontszámokat adni egyes nemzetközi magazinok. (Persze tudom: úgy, hogy azok minden játéknak jó pontszámot adnak.) Összedobált, unalmas, repetitív pályák a gyűjtögess-ugrálj-lőj fajtából. Az alapfelállás a kaszás gyerekével és barátnőjével nem is lenne rossz, de megvalósítás rettenetes. Látszik, hogy a Psychonauts atmoszféráját próbálja lemásolni, de ebből csak erőltetett jópofáskodás lesz.

Megaman ZX / Megaman ZX Advent
Osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2007 / 2008
Platform: DS
Gyártó: Inti Creates / Capcom
Műfaj: Platform
Korosztály: 12+ (a PEGI szerint erőszak van benne, de igazából maximum emberformájú robotokat lehet benne kaszabolni)
Nyelvigény: Középfok
Nehézségi ív: Haladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Egybevettem a két játékot, mert bár a történetük más, az alapelképzelésben nincs köztük különbség. Adottak gyerekek, akik a biofém nevű misztikus anyag különböző előfordulásaival való találkozás nyomán különböző képességű biorobotokká tudnak átalakulni. Mindkét játék szép és izgalmas, ugyanakkor nehéz, az Advent különösen nem ajánlható kezdőknek, annyira röhejesen kevés mentéspontot sikerült elhelyezni.

Prince of Persia: The Sands of Time
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2003
Platform: PC, Gamecube, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Ubisoft Montreal
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimális
Nehézségi ív: Középhaladó-profi
Beletanulási idő: Rövid
Annak idején rendkívül sok díjat zsebelt be, nem is tudom, hogy kerülhette el öt éven át a figyelmemet. Viszont épp az eltelt idő miatt lehet retrospektíve látni, hogy mennyire üt az eredeti játékot is szerző Jordan Mechner minimalista, az egyszerűségre és a tiszta játékra koncentráló szerkesztése. Sajnos a későbbi PoP-játékokhoz Mechnernek már nincs köze, s ez látszik is – az ezt követő részt öt perc játék után hagytam abba, mikor az első tutorial megtanított nyakat kitekerni és fejet levágni jó véresen. Akkor már tudtam, hogy ez a Prince már nem az a Prince.

Psychonauts
Osztályzat: zseniális
Kiadás éve: 2005
Platform: PC, Playstation 2, Xbox
Gyártó: Doublefine / Majesco
Műfaj: 3D platform/akció
Korosztály: 12+
Nyelvigény: Minimum középfok
Nehézségi: Középhaladó
Beletanulási idő: Rövid
Egyszer mindenképpen meg kell, hogy kapja a saját cikkét, a Psychonauts az ex-Lucasartsos Tim Schafer munkája, akinek többek között olyan játékokat köszönhetünk, mint a Full Throttle. A jó öreg Lucas-kalandjátékok meghatározó pozitívumai, az egyedi szereplőgárda, az isteni dialógok, a magával ragadó világ mind megvannak. Bár játékszempontból több szempontból is gyenge, a sehol máshol nem látott ötletek és a játékélmény ezt teljesen egyensúlyozza.

The World Ends with You

Hát, gondolom azért, mert valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy milyen jó programról van szó. A Square most is tudta, hogy mihez adja a nevét, pedig nem is egy bejáratott sorozat huszadik részéről van szó. Hanem miről? Van a tizenvalahány éves főhősünk, aki egy nap arra ébred, hogy Sibuja közepén fekszik egy kereszteződésben, és mellesleg nem emlékszik a nevén kívül semmire. Csak arra, hogy utálja az embereket. Ezt egy intróban elő is adja, amiből két dolgot állapíthatunk meg: egyrészt szépen néz ki a grafika, ráadásul stílusos, másrészt a főhős fejét nem ártana egy baltával újradolgozni. (Ja, hogy ez még nem a Véreskút?) Aztán rövid úton megtámadja pár félig tetkó, félig szörny mutáns, majd előkerül egy kiscsaj, aki szinte ráerőszakolja magát Neku-ra, a főhősre, de így legalább már tudnak harcolni. Rövid úton kiderül, hogy mindketten a Kaszások játszmájába kerültek: naponta teljesíteniük kell a kijelölt feladatokat (amiket persze sms-ben kapnak meg), különben eltörlik őket. Hét napig tart az egész, de mi jön utána?

Mielőtt előreszaladnék: egyáltalán milyen a harc, meg maga a játék? Az első szép nagy meglepetés: a DS-nek ugye két képernyője van, és mi most mindkettőn egyszerre fogunk küzdeni! Az alsón Neku-t irányíthatjuk az érintőképernyővel, a felsőn pedig az adott fejezetbeli társunkat, a gombok segítségével. Ez elsőre úgy hangzik, mintha négyszemű élőlényekre tervezték volna (már folynak a kutatások a japánoknál), de szerencsére jól megoldották ezt is: ha akarjuk, a gép rögtön átveszi a partnerünk irányítását, és nekünk csak az alsó képernyőre kell figyelni (annak az irányítása amúgy is bonyolultabb). A harc abból áll, hogy jönnek az ellenségek, akiket meg kell ölnünk, különböző kitűzők segítségével, amiket vagy veszünk, vagy növesztünk sajátokat. Ezek ugyanis mindenféle speciális képességeket adnak a főhösnek, mint minden jó japán gyereknek. (Ha ez a valóságban tényleg így lenne, Akihabara már rég lángokban állna. Ja, hogy ez még mindig nem a Véreskút?) Szóval le kell győznünk őket, miközben arra figyelünk, hogy se minket, se a társunkat ne öljenek meg. A jobb oldalon található HP-csík ugyanis mindkettejükre vonatkozik – ezért is célszerű legalább a gépre ráhagyni a felső képernyő irányítását – de szerencsére a szörnyekre is vonatkozik ez, ők is mindkét térfélről kapják a pofonokat.

Szóval harcoltunk, de mi következik ezután? Lehet menni bevásárolni, ápolgatni a jó kapcsolatokat a különböző eladókkal: minél több pénzt költünk el náluk, annál több cucc közül választhatunk, és annál jobban fognak szeretni (ami egy idő után már kicsit ijesztő méreteket is ölt). Nem csak kitűzőket, hanem mindenféle márkás ruhákat rakosgathatunk magunkra: az éppen divatos cuccok jobban védenek, vagy kitűzők esetén többet sebeznek. Egyes ruhadarabok meg, attól függően, hogy kire rakjuk őket, különböző bónuszokat is adnak – hogy miket, azokat az eladóktól tudhatjuk meg. Persze lehet, hogy a méregdrága aranyláncról csak a pláza gyorséttermében dolgozó diáklány tudja, hogy mit is ad, úgyhogy már csak ezért is érdemes rengeteg kaját venni. Etetni is kell a hőseinket ugyanis: jobban érzik így magukat, és amíg tele vannak, jobban tudnak összedolgozni, valamint ha megemésztették a kajákat, szintén különböző bónuszokat kapnak. Egy (nem játékbeli) nap alatt azonban csak adott mennyiségű ételt képesek elfogyasztani, így sajnos nem lehet tömni őket, mint a ludakat, hogy hízzon a HP-jük. Látszik, hogy ki van ez találva rendesen: ha nem akarunk nagyon szöszölni vele, úgy is végig tudjuk vinni a játékot, de ha nagyon bele akarunk mélyedni, akkor bőven lehet kombinálni, és persze tápolni.

De mire is jó ez az egész, ha nem elég a jó harc, meg a jó zene? Nem akarok mindent lelőni előre, de azt előrebocsátom, hogy a játéknak a története meglepően jó. Szerencsére a klisés amnézián elég gyorsan túl fogja tenni magát a főhősünk, ráadásul még logikus oka is van annak, hogy mitől felejtett el mindent – és szép lassan azt fogjuk észrevenni, hogy megkedveltük még őt is. (Pedig milyen emónak indult!) Ahogy halad a sztori, úgy derül ki… nem sok minden. Körülbelül 11-12 óra alatt kényelmesen végig lehet vinni a játékot, és a fő vonalban ugyan minden le lesz zárva, de marad majd jópár nyitott kérdés. Ezeket azonban nem egy folytatás fogja megválaszolni (nem is kéne a történetet tovább fűzni, szépen le lesz zárva a vége), hanem a New Game+. Végigvihetjük a játékot még egyszer, ha akarjuk, csak most már az általunk választott szereplőkkel. Ha teljesítjük a kiadott extra feladatokat (pl. megkeresünk különböző rejtett cuccokat), akkor elolvashatunk fejezeteket egy olyan naplóból, ami teljessé teszi a történetet. Úgyhogy még az újrajátszhatóság is megvan.

Ehhez még elméletileg hozzáadna a játékban létező multiplayer mód is, amivel azonban két nagy baj van: az egyik az, hogy nem lehet rögtön elérni, a másik meg az, hogy baromira nem azt nyújtja, amire számítanánk. Mit lehet benne csinálni? Hát, más játékosokkal játszhatunk pöckölőset a kitűzőinkkel. Oké, hogy lehet variálni őket, meg mindegyiknek más-más jellemzői vannak, de ez azért az amúgy remek játék mellé elég nagy csalódás volt. Nemigen tudom elképzelni, hogy ez a része a játéknak bárkit is lekötne tíz percnél hosszabb időre, pedig ezzel is lehet(ne) mindenféle értékes cuccokat szerezni. Ez a harácsolás a másik része a multiplayernek: egyrészt kereskedhetünk másokkal, akik szintén a programot futtatják, másrészt meg szerezhetünk pontokat úgy is, ha megyünk az emberek közé vegyülni. Ennek az értelme az lenne, hogy bekapcsolt wifivel rohangálun
k, és a játék számolja, hogy hány más DS-sel, ill. hány más TWEWY-t futtató DS-sel találkozunk, aztán ezek alapján kapunk pontokat. Japánban ugyan lehet, hogy sok más ember csinál így, de idehaza szerintem örülhetünk, ha egyáltalán egy ilyen emberrel találkozunk hetente. (Vagy inkább havonta.)

Végiggondolva az egész programot, körülbelül ez a multiplayeres dolog a legfájóbb része az egésznek. Remekül kivitelezték ugyanis az egészet: szép grafika, jó design, kellemes harcrendszer, okosan skálázható nehézség, opcionális (de masszív!) tápolás, fülbemászó zene, és ráadásul még a történet is jó (pedig az egy ilyen játéktól nemigen várnánk ) Mi kell még? Voltaképpen semmi, és talán ez a legnagyobb erénye a programnak: apróságokon kívül semmit sem változtatnék, javítanék – remekül bejáratott játékot kapunk, ami ennek ellenére nagyon újszerű. Sajnos rég találkoztam ilyennel Éppen ezért ajánlom is mindenkinek, akinek van DS-e, hogy feltétlenül próbálja ki! Valószínűleg megtetszik majd, és jó szórakozást fog nyújtani a játék.

Csak dugjatok jó minőségű fülhallgatókat a gépbe, mert a hangszórókon keresztül nem érdemes hallgatni a zenéket! (Mégsem figyelmeztethettek a készítők erre, mivel nem hinném, hogy a Nintendo örült volna egy ilyen feliratnak )

Igazából múlt heti hír, de azért vártunk mostanáig a kirakásával, mert annyira szürreálisan hangzik, hogy hátha valaki nem kattint rá a továbbra és április elsejei tréfának hiszi (vagy épp azért kattint rá!). Nem az, az információ teljesen valódi, akinek van otthon Wiije, az bármikor maga is meggyőződhet róla, ha még nem tette volna. Youtube videókkal is szolgálhatunk:

Uridium

International Karate

Akinek nincsen hozzá konzolja, az se aggódjon, mert gyakorlatilag bármilyen mai hardverhez létezik jó minőségű C-64 emulátor, a különböző mobiloktól a kenyérpirítókig PDA-kig, és még Wii pontokat se kell fizetni érte (persze általában egy egészen picit bonyolultabb működésbe hozni, de tényleg csak egy egészen picit).

Mi csak gratulálni tudunk a Nintendónak, annál is inkább, mert a Virtual Console választéka más platformokon helyenként meglepően gyenge, az igazi régi jó cuccok mellett egyik-másik NES, stb. játék tényleg jobb lett volna, ha csendben örökre eltűnik a süllyesztőben. Most még nem vásároltuk meg az Uridiumot és az IK-t (vajon a folytatás, az IK+ is kijön majd?), úgyhogy a konverzióról nem tudunk részletes véleményt alkotni, de mind a kettővel én személyesen is sokat játszottam és anno az nekem jó volt.

És nektek mi volt jó? Miket látnátok szívesen a Virtual Console-on és/vagy mikre emlékeztek örömmel?

Az én néhány kedvencem:

* Last Ninja sorozat
* Dizzy sorozat (szerintem ebből egy csomó rész kimaradt az életemből, de amikkel játszottam, azokért odavoltam)
* International Karate+
* Krakout
* Pit Stop 2 (talán ezzel játszottam a legeslegtöbbet, multiban, de mai szemmel szerintem nem élvezném annyira)
* Myth (hú, ennek most fedeztem fel, hogy Amiga verziója is volt, és egészen máshogy néz ki!)

De biztos sok kimaradt… ebben a bejegyzésünkben van egy remek videóösszeállítás, lehet csemegézni. Osszátok meg velünk is az élményeket!