Hadd nosztalgiázzak egy kicsit: amikor majdnem tizenegy éve először a kezembe vettem a Fallout-ot, nem is tudtam, hogy milyen jó vétel volt – csak annyit hallottam róla, hogy egy egész jó sci-fi szerepjáték. Miközben busszal utaztam Budapestről haza Győrbe, gondoltam, kinyitom a dobozt, és megnézem a kézikönyvet, hiszen időm volt bőven. Az a két óra, amíg vissza nem értem, nagyon lassan telt el, hiszen valahogy már a kézikönyvön keresztül magával ragadott a játék hangulata, és alig bírtam kivárni, hogy otthon végre kipróbálhassam. Végül egyáltalán nem lett csalódás, sőt: az egyik kedvenc számítógépes szerepjátékom lett. Nem sokkal később kijött a második rész is, aminek talán még jobb volt a hangulata (a vontatott kezdés ellenére), és így a kettőt együtt kineveztem az egyik kedvenc szerepjáték-sorozatomnak. Legyen elég ide annyi, hogy a második részben annyi minden volt, hogy még a negyedszeri végigjátszás során is találtam olyan helyszínt(!), ahol még nem jártam. Tulajdonképpen ez volt az egyik fő ok, ami miatt nagyon szerettem a Fallout-ot: a rengeteg felfedeznivaló és lehetőség, no és persze a sajátos, utánozhatatlan hangulat.

Aztán évekig tartó néma csend következett. A programok kiadója, az Interplay csődbe ment, de a jogok náluk maradtak, a fejlesztőgárda pedig más irányokba haladt tovább. (Talán hallottatok valami KOTOR2 rövidítésű játékról?) Egyszercsak pedig jött a hír: a Bethesda megvásárolta az Interplaytől a jogokat, és készítik a folytatást. Na, ezen sokan kibuktak rendesen, hiszen akármilyen jó is volt az Oblivion, valljuk be, nemigen tudtuk elképzelni a Fallout-ot olyan rendszerbe átültetve. Viszont amikor kijöttek az első videók, akkor feltűnt, hogy talán 3D-ben is lehet egy méltó, hangulatos utódot készíteni. Végül mégiscsak megérkezett a játék, úgyhogy lássuk, sikerült-e ez a “külsős” fejlesztőknek?

A játék intrója természetesen mivel is kezdődhetne mással, mint a jó öreg “War. War never changes.”-szel, úgyhogy itt már azért picit megnyugodtunk, talán tényleg igyekeztek hűek maradni a Bethesdások az eredetihez. Na de ha össz-vissz ennyi lenne a hasonlóság, akkor nyugodtan el is dobhatnánk a programot; továbbra is az atomháború utáni Amerikában játszódik a történet, úgy harminc évvel a második rész után. Most viszont azonban nem Kaliforniában fogunk járni, hanem a főváros, Washington DC körül. Az intró után várjuk, várjuk a karaktergenerálást, aztán egyszercsak azt látjuk, hogy megszületünk: kis csecsemőként indulunk, és ahogy növünk fel, egyszerre fokozatosan szokjuk meg a játék irányítását és alakítjuk, hogy milyenek leszünk felnőttként. Itt közben kiderül, hogy mennyit változtattak a régi SPECIAL-rendszeren: az alapok ugyanazok maradtak, ugyanakkor helyenként leegyszerűsítették őket – ami viszont nem mindig vált a kárukra. (Például kihagyták a második rész szerintem hülye újítását, hogy a képzettségeinket 100% felé is vihettük, egészen 300%-ig.)

De ne szaladjunk ennyire előre! Az első rész mintájára megint egy földalatti bunkerben kezdünk, és mire felnövünk, el kell hagynunk azt, és ki kell lépnünk a nagyvilágba. Miért is? Nem sok választásunk van: az utolsó nap arra ébredünk, hogy az apánk minden előzmény nélkül megszökött, pedig a bunkerlakók sose léphetnek a felszínre. Ráadásul bejutott néhány mutáns óriáscsótány, akikkel alig bírnak a biztonságiak (valljuk be, ez azért elég bénán hangzik), és a nagyfőnök minket akar megbüntetni az apánk helyett, úgyhogy nem ártana nekünk is sürgősen távoznunk, és tisztázni a dolgokat. Miután sikerül megszöknünk (amit legalább ötféle úton el tudunk véghezvinni), végre kilépünk a napvilágra – és ekkor csak azt tudtam mondani, hogy hűha. Tudom, hogy vannak sokkal jobb grafikus motorral rendelkező játékok, de a világégés utáni tájat akkor is remekül megcsinálták a készítők. Össze-vissza botladozunk a hegyekben a romokat kerülgetve, és közben azt se nagyon tudjuk, hova menjünk – de szerencsére hamar belebotlunk egy közeli városba, ahova valószínűleg az apánk is tartott: Megatonba.

Ez a viszonylag kicsi település egy lezuhant, de fel nem robbant atombomba köré épült, amit a helyiek közül egyesek istenként imádnak, mások meg minél hamarabb megszabadulnának tőle. A város mégis a bomba, és a körülötte levő kráter köré épült, repülőgép,- és vonatroncsokból: bizony elsőre sokat fogunk bóklászni az egymás alá-fölé-közé ékelt házak és viskók között, miközben akárkit is keresünk. Lesz is mit csinálnunk bőven: a helyi szalontulajdonos tudja, hova ment az apánk, mivel beszélt vele, de persze nem hajlandó ingyen megmondani, úgyhogy sürgősen pénzre lesz szükségünk. (Kivéve persze, ha vagyunk olyan ügyesek, hogy ellopjuk tőle valahogy ezt az információt.) Innentől kezdve nyílik ki igazán a játék, hiszen most már tényleg mehetünk bármerre, elvállalhatunk jópár küldetést és így kaphatunk a térképen pár támpontot. Az utazás most ugyanis a szó szoros értelmében gyalogosan történik: a kis kéziszámítógépünkön tárolt térképre felkerülnek azok a helyek, amikről hallottunk, hogy ott lehet valami, de nekünk ezeket magunknak kell megtalálnunk. A játéknak az a része, hogy gyalogosan megyünk a kiégett erdőkön, romokon, hegyeken keresztül, talán a leginkább eltalált lett: tizenhat négyzetkilométernyi terület minden egyes zugát bejárhatjuk, és látszik, hogy a készítők rengeteg időt töltöttek el a játéktér megalkotásával. A vadonban, vagy pedig a belváros romjai között bókl
ászva rengeteg mindent felfedezhetünk, és szinte sose tudhatjuk, hogy úton a célunk fele mibe botlunk bele: van, hogy csak vadállatokkal találkozunk, máskor kis településekkel, ahol a történetnek egészen új szálai indulhatnak.

Bevallom őszintén, amikor először megnéztem, hány küldetés van a programban, kicsit csalódtam: nem tűnt túl hosszúnak a lista. Aztán persze ahogy játszottam, két dolog tűnt fel: az egyik az, hogy ezek a küldetések mind elég hosszúak, és sokrétűek, a másik pedig, hogy ezeken kívül van még rengeteg kis mellékszál, amiket nem jegyez fel quest-ekként a játék. Például volt olyan, hogy találtam a puszta közepén egy idilli kisvárost, roppant barátságos emberekkel: ki lehetett deríteni, hogy mi a titkuk, és miért van az, hogy állítólag szinte senki nem megy el onnan, aki egyszer bement, de ez a kis szál pl. bele se került a kéziszámítógépbe.

Rengeteg hasonló felfedeznivaló helyszín van: ha csak végigszáguldunk a történet fő szálán (amikor az apánkat keressük), akkor talán a bejárható terület harmadán megyünk végig. Talán. Itt jegyzem meg viszont, hogy a sztori vége nekem meglehetősen csalódás volt: habár a három rész közül talán ez indult a legjobban (mégiscsak jobb az, hogy menekülnünk kell, és nem is tudjuk, miért, mint az, hogy “találj nekünk a víztisztítóhoz chipet” vagy “találj nekünk messiás-gépet”), a vége elég hamar eljön, és ráadásul kicsit lapos is. (Itt azért megjegyzem azt is, hogy érdekes módon a történet egy ponton túl kezd el laposodni, hirtelen és meglepően gyorsan.) Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az az, hogy a korábbiakkal ellentétben a történet befejeztével nem kapunk összefoglalót arról, hogy az elkövetkező években mik történtek azokkal a városokkal, helyszínekkel, ahol megfordultunk, hogyan változtattuk meg a világot: kaphatunk úgy hatféle befejezést, amik nem sokban különböznek egymástól. A lényegi különbség csak az, hogy jók, gonoszak, vagy semlegesek voltunk-e. Ez azért elég fájó volt, és talán ez volt a legnagyobb csalódásom a Fallout 3-mal kapcsolatban.

Hoppá, semlegesek? Itt azért beújítottak a készítők: bár a korábbi részekben is szerepe volt annak, hogy jó, vagy rossz hírnevünk volt-e, végre megcsinálták itt azt, ami manapság oly sok játékból hiányzik: a fekete meg a fehér mellett lehetünk szürkék is, és ez ráadásul számít is. Nekem ez nagyon tetszett, hiszen én szeretek így játszani, és ha sikerül, meglehetősen jó lehetőségeket kapunk: pl. van egy “perk”, ami +30-at ad hozzá a beszéd-tehetségünkhöz, amíg semlegesek vagyunk. Ilyen extra tulajdonságokat egyébként a korábbiakkal ellentétben minden egyes szintlépéskor kapunk: maximum húszas szintig mehetünk el, és így húsz darabot szedhetünk össze. Ezeknek egyébként már nincsenek helyenként olyan durva feltételei, mint az előző részekben, ugyanakkor a paletta van ugyanolyan jó: egyedül kicsit az tűnt furának, hogy mennyi olyan van, ami a V.A.T.S.-beli esélyeinket javítja.

“V.A.T.S.? Az meg mi?” Ez a játéknak az a része, ami a körökre osztott harcrendszert próbálja meg pótolni – valljuk be, nem sok sikerrel. Az előzetes várakozásokkal ellentétben nem lehet minden harcot valós idő helyett (= FPS) körökre osztva lebonyolítani, hanem annyit tehetünk meg, hogy kifagyasztjuk az időt, megnézzük, hogy az ellenség valamelyik testrészét milyen eséllyel tudjuk eltalálni, majd lövünk rá annyit, amennyi az AP-nkből (Action Point) kitelik. Aztán akkor, amikor ezek elfogynak, visszakerülünk a valós idejű harcba, és várnunk kell, amíg ezek a pontok vissza nem töltődnek. Nos, ez a korábbiakkal ellentétben nagyon leegyszerűsíti a küzdelmet, pedig a rengeteg különféle terepben bizony nagyon ott rejlik a taktikázás lehetősége: de ez fölösleges. Állíthatunk ugyan a játék nehézségén, de viszonylag jól felszerelve még hard-on is sokszor nyugodtan rambózhatunk. Pláne, hogy ha elérjük a maximális szintet (amit egyáltalán nem is nehéz), kb. mindenféle karakter meglehetősen durva hentesgéppé változik. Nem tudom mondjuk, hogy ha megcsinálták volna külön a körökre osztott részt, akkor mennyivel lett volna színesebb a játékban a harc: én pl. örültem volna neki, ha átveszik a Wizardry 8 hasonló megoldását, de valószínűleg azt az FPS-ekhez szokott játékosok miatt nem akarták. (Ott úgy volt megoldva, hogy a harc inkább körökre volt osztva, és a valósidejű mód csak az volt, hogy nem volt a várakozás bekapcsolva; mozogni pedig úgy lehetett, hogy kiadtuk a következő körre a mozgás/futás parancsot, és akkor addig mehettünk, amíg le nem telt a mozgás-csíkunk. Amúgy változatlanul állítom, hogy számítógépes szerepjátékban a Wizardry 8-nál jobb harcrendszerrel még nem találkoztam, de ezt egyáltalán nem csak emiatt mondom. A cikk viszont nem erről szól )

Szóval emiatt, meg a történet lapos vége miatt kicsit keserű a szám íze, amikor a játékot elemzem – de ettől függetlenül az az igazság, hogy a Fallout 3 teljesen rabul ejtett. A bevezetőben említett hangulatot ugyanis szinte maradéktalanul sikerült a fejlesztőknek eltalálnia, és a háromdimenziós grafika nem hogy hátrányára, hanem hihetetlenül előnyére vált ennek. A hangszínészek elég jók, a (rádiókon keresztül hallható) zenék szinte tökéletesen lettek összeválogatva. Az összhatás így végül olyan jó lett, hogy (most egy ismerősömtől idézek) “leültünk kicsit kipróbálni, aztán egyszercsak azt vettük észre, hogy fel-alá rohangálunk Megaton körül, és eltelt közben öt óra”. Úgyhogy vigyázat, roppant addiktív a játék! Megmondom őszintén, nem vártam sokat tőle, de abszolút kellemes csalódás lett: egész egyszerűen nem vártam, hogy sikerül egy ilyen új és rabul ejtő folytatást csinálniuk a Bethesdásoknak, ami a hiányosságai ellenére is méltó utódja a korábbi Fallout-oknak. Engem meggyőztek, mégpedig olyannyira, hogy megelőlegezem neki azt, hogy a hátralevő másfél hónapban nem jön ki jobb új program; úgyhogy megkapja tőlem az év legjobb PC-s (szerep)játéka címet. Még nem döntöttem el, hogy a kettő közül melyiket

Az XBox 360-as verzió értékelését meg majd prezzey-re bízom, csak ő még nem játszott vele, mert kicsit körülményes volt egy angol nyelvű verziót gyorsan beszerezni arra. (Kár, hogy konzolra nincsen valami Steam-hez hasonló rendszer. Mármint olyan, amiről nagy méretű teljes játékokat is le lehet tölteni.)

A Picross szó a picture és a crosswords (kép és keresztrejtvény) szavak összevonásából származik. A cím egy különleges logikai/rejtvény játékra utal. Korábban picross játékok már Super Nintendón is jelentek meg, de igazán népszerű a Gameboy-ra megjelent Mario’s Picross volt. Retro címként a Mario’s Picross felturbózott változata a Wii Virtual Console-ján is megvásárolható.

A Picross DS-ről először Angelday blogján, a Plastik.hu-n olvastam, ahol a szerző igencsak lelkendezett a játékkal kapcsolatban. Ekkor még nem is volt DS-em, de elraktároztam magamban, hogy ha lesz, ezt biztos beszerzem magamnak. A Picross első ránézésre egy aknakereső-szerű logikai játéknak tűnik, és valóban nem nagyon tér el a játék a mindenki által ismert beépített Windowsos programtól, de a összességében egy annál sokkal élvezetesebb és addiktívabb címről beszélhetünk. Magyarországon a beszerzése nem egyszerű, Angelday véletlenül bukkant rá egy Media Marktban, nekem pedig egész Ausztriáig kellett mennem, mire megtaláltam (ott sem a szokásos műszaki áruházakban, hanem a Gerngross áruház gyerekjáték osztályán). Tudtommal a Gameparkban rendelésre hoznak.

A szabályok nagyon egyszerűek, van egy négyzethálónk, aminek a jobb oldalán és a tetején számok találhatóak. Ezek a számok azt mutatják, hogy az adott sorban illetve oszlopban hány darab és milyen hosszú sötét négyzet van. Pl. a képen látható rejtvényben a bal oldalon legfölül a hatos az azt jelenti, hogy az első sorban valahol egy darab 6 hosszúságú sötét négyzetekből álló rész van (a képen ebből a játékos még csak négyet talált meg, a többi helyében egyenlőre nem lehet biztos), míg a rejtvény tetején világos szürkével látható 1-6-1 számok azt jelenti, hogy abban az a oszlopban van egy 1, utána egy 6, majd megint egy 1 hosszú sötét rész. Látható a képen, hogy ezeket a játékos már meg is találta, ezért is lesznek világos szürkék a számok. Jelzik a program, hogy ezzel az oszloppal már nincs dolgunk. Aki a pontosabb és részletesebb szabálymagyarázatra kiváncsi az ellátogathat a magyar wikipedia vonatkozó szócikkére.

A játék lényege az, hogy a fenti szabályok figyelembevételével, és a logikánk segítségével kirakjuk a képet. Nem csak a számok segítenek, hanem az általunk lerakott X-ek is, amiket oda rakhatunk ahol biztosak vagyunk benne, hogy nincs sötét négyzet. Gyakran ezek az X-ek segítenek abban, hogy hova tudunk biztosan kockát rakni. A képen látható rejtvény egyébként ha befejeznénk, akkor egy labdát ábrázolna.

A kezelés a DS érintőképernyőjével nagyon egyszerű és jól megoldott, bár a nagyobb méretű rejtvényeknél már elég könnyű eltévedni, mivel ilyenkor az alsó képernyőn egy ráközelített részt láthatunk, míg a felsőn az egész hálót látjuk lekicsinyítve.

A Picross DS számos játékmódot kínál. Vannak könnyű, ún. tanuló rejtvények, ahol az egyes megfejtési technikákkal ismertet meg minket a program. Ezt követi a normál mód, ahol 10 szinten, minden szinten 15 rejtvényt kell megoldanunk. Ahogy haladunk előre, egyre nagyobb lesz a rejtvények mérete. A könnyű rejtvények között az elsők, még csak 5×5-ösek, a képen egy 10×10-est látunk, a 10-es szinten már 20×25-ös rejtvények fogadnak bennünket. A könnyebb és kisebb rejtvények pár perc alatt megoldhatók, de a későbbiekben több mint egy órát is elszöszölhetünk, mire kijön a megoldás. A megoldási idő sem mindegy, ha sikerül egy óránál rövidebb idő alatt befejeznünk, akkor a kirakott kép megelevenedik és egy rövid animációval ajándékoz meg minket a program. A bonyolultabb rejtvények esetében ez az időkorlát igen szűkös tud lenni, mivel a normál módban ha olyan helyre rakunk sötét négyzetet, ahol igazából nincs, akkor először kettő, majd négy, végül minden további hibánkért 8 perc büntetést kapunk. A haladó játékosoknak rendelkezésére áll a szabad mód, ahol szintén 10 szinten áll rendelkezésünkre szintenként 15 rejtvény, viszont itt a program már nem javít ki, ha rossz helyre teszünk. Ez persze azt jelenti, hogy büntetést sem kapunk, de nagyon könnyen futhatunk teljes vakvágányra is. A rejtvényeket lehetőségünk van a legelső képen látható letisztult felületen oldani, de vállalkozó kedvűek bekapcsolhatják a grafikus felületet, ami mindig az adott rajz témájához passzoló, de jóval átláthatatlanabb (ld. kép).

Tovább szinesíti még a kínálatot a Daily Picross játékmód, ahol a Brain Training típusú játékokhoz hasonlóan napi szinten edzhetjük különböző feladványokkal magunkat. Említést érdemel még az online játékmód. Kompatibilis Wi-Fi adó közelében lehetőségünk van online mérkőzni. Az online vetélkedés két darab 10×10-es rejtvény megoldásából áll, aki előbb végez, az nyer. Ez a villámjáték teljesen megbolondítja a szokásos játékmenetet, valahogy a villámsakkhoz tudnám hasonlítani. Online ranglista nincs, de a nyert-vesztett menetek számát nyilvántartja a játék, és így különböző rangokhoz juthatunk. Én az első online meccsemet olyan ellen játszottam, aki több, mint 2000 menetet nyert. Ha nem tudjuk a két 10×10-es rejtvényt 2-3 perc alatt kirakni, akkor szinte biztosan vesztünk, így az online vetélkedésbe csak az kezdjen bele, aki már gyakorlatot szerzett a többi játékmódban. Több DS-el egyetlen játékkal akár 5-en is versenyben szállhatunk egymással. Lehetőségünk van rejtvények készítésére is, és az elkészült rejtvényeket barátainknak elküldeni. Apró kedvesség a Nintendo részéről, hogy a klasszikus Mario’s Picross kétszer tíz rejtvényét online letölthető tartalomként ingyen elérhetővé ették.

Egyetlen igazi negatívumot tudok elmondani a játékkal kapcsolatban, ez pedig a zene. Három fajta közül választhatunk, egyik sem igazán jó, ráadásul nagyon hamar megunjuk őket, és ekkor elkezd idegesítővé válni (ami egy 40-50 percig oldott rejtvény esetében azért nem mindegy). A legtöbben szerintem azonnal kikapcsolják.

A Picross DS Amerikában 20 dollár körüli áron kapható, ami elképesztően jó ár egy ilyen komplex, érdekes, és hosszan tartó szórakozást kínáló játékért. Európában már a szokásos 10.000 Ft körüli összeget kell fizetnünk érte, ami szerintem még mindig megéri annak aki szereti a logikai játékokat. Egyszerűen ki kell próbálni, lehetetlen abbahagyni. Aki szeretné ,kipróbálni a Picross-t. mielőtt beleveti magát a DS változat levadászásába, az az alábbi weboldalak valamelyikén kipróbálhatja, vagy ha van otthon Wii, akkor keresse a
Mario’s Super Picross-t a Virtual Console boltban:

Kezdőknek:
http://www.picross-time.net/

Picit komolytalanabb, de nagyon jó a zene:
http://www.freewebarcade.com/game/armor-picross-2/

Kezdőknek, haladóknak, egyszerűen elképesztő mennyiségű rejtvénnyel (még többszínű rejtvények is vannak):
http://griddlers.net/

Tyrian 2000
„Do you love the smell of a vaporized galaxy in the morning?”

Osztályzat: zseniális
Műfaj: 2D lövöldözős
Korosztály: mindenkinek
Nyelvigény: minimális
Nehézség: könnyűtől a véresen keményig
Kifáradási idő: többszörösen újrajátszható

Sokan siratják a PC-s kalandjátékokat, évente legalább kétszer hallom, hogy meghalt a piacuk – úgyhogy most nem is ezekről fogok írni Ez csak azért jutott eszembe, mert bizony vannak olyan játékok, amiknek ténylegesen meghalt a piaca, mégsem siratja őket senki. Ezek pedig a lövöldözős programok, és most nem a különböző FPS-ekre gondolok, azokból van több, mint elég. Hiába lehet 3D gyorsítással olyan 2D-s űrhajós játékokat csinálni, amitől eláll az ember lélegzete, az iparból ilyeneket már senki sem gyárt. Szerencsére ettől még vannak jó címek, mint pl. a Starscape, de most inkább az utolsó „neves” PC-s lövöldözős játékról fogok írni, amit ráadásul nemrég ingyenessé tettek a készítői: ez pedig a Tyrian.

Arra gondoltam, a szokásostól eltérően egész lineárisan tekinteném át a játék funkcióit, mert talán itt ez a leginkább célravezető. Az első dolgunk természetesen a profilunk létrehozása, de már itt szembetűnő, hogy a játék irányítása eltér sok másikétól. Először is nem normálisan tartjuk a DS-t, hanem oldalra fordítva, hogy a két képernyő egymás mellé kerüljön, aztán pedig választhatunk, hogy jobb vagy balkezesek vagyunk (hogy a megfelelő kezünkkel tudjuk használni az érintőképernyős felületet). Aztán következik a nevünk regisztrálása, ahol nem bepötyögnünk kell a nevünket, hanem leírnunk. A program elég nagy felbontással kezeli a képernyőhöz érintett DS stylus-tollacskánkat (összehasonlításképpen a Polarium névbeírós része eszméletlen rossz, csak böhöm nagy kockákat tudunk letenni valódi írás helyett), és ez később is így lesz, a játékok során pedig írásfelismerést is fog alkalmazni, általában jó hatásfokkal, de nem mindig (erről majd később)
Amint megadtuk a nevünket és a korunkat, rögtön beugorhatunk a mélyvízbe, ugyanis a játék elvégzi az első Brain Age checket, vagyis teszteli az agyunk korát. Ezen a legjobb érték a húsz, a legrosszabb pedig valahol kilencvenkilenc körül lehet (csak gondolom, mivel hetvennél rosszabbat sosem sikerült elérnem), és három véletlenszerűen kiválasztott játékból áll, aminek kiválasztása előtt azért megkérdezi, hogy tudunk-e most beszélni, azaz olyan helyen vagyunk-e, ahol nem zavarunk másokat azzal hogy a DS-hez beszélgetünk. Az eddigi kritikáinkból ugyan nem derült ki, de a DS-ben van egy beépített mikrofon, így ily módon is tudunk kommunikálni a masinával. Ez fontos is a legelső játéknál, a Stroop-tesztnél, amelyet mindenképpen meg kell csinálnunk, ha azt választjuk, hogy tudjuk használni a mikrofont.
A Stroop-tesztet az azonos nevű pszichológusról nevezték el, aki kitalálta ezt az érdekes kísérletet. Arra jött rá, hogy amikor az embernek úgy kell hangosan kimondania, hogy milyen színnel van leírva egy szó, hogy maga a szó egy másik színt jelent, akkor jóval lassabban képes erre, mintha ugyanannak a színnek a neve lenne leírva, mint amilyen színű a szó. Hogy érthető legyen, a játék során a két képernyő valamelyikén mindig megjelenik egy szó, pl. a képen látható blue, vagyis kék. Na de nem kékkel van írva, hogy blue, hanem reddel, vagyis pirossal, ezért a helyes megoldás, hogy azt mondjuk, red. (A kép kicsit félrevezető, mert úgy tűnik, mintha a feketével írt red is a játéktérben lenne, pedig nem, az csak az, hogy mit kell mondani) Négy szín van, a red, a blue, a yellow (sárga) és a black (fekete), ezeket variálja a játék úgy húsz alkalmon keresztül. A beszédfelismerő elég jó, kipróbáltam szokásos dél-londoni brit akcentusommal és a lehető legcsúnyább magyar akcentussal is a tesztet, és a program ugyanúgy felismerte a sok év alatt fényesre csiszolt brit kettős hangzókat mint azt hogy blúú vagy jellóó, esetleg blekk.
Itt jön elő egyébként talán az egyetlen gond a Brain Traininggel, vagyis hogy a nyelv elég fontos tényező benne. Az alapnyelvet át tudjuk állítani, az európai változatban angol, német, francia, spanyol, olasz és holland nyelveket tudunk választani, így ha valaki valamelyikben jobb mint az alapbeállítás angolban, akkor érdemes megfontolnia a váltást. Mindenesetre kipróbáltam a Stroop-tesztet spanyolul, és még az angolnál is tágabb spektrumát fogadja el a kiejtéseknek, a sárgára (amarillo) ugyanolyan jó volt az amarijjó mint az amarilló, a pirosra (rojo) a rohó és a rojó kiejtés, holott tudtommal az második fajta kiejtés mindkét esetben helytelen.
A játékleírásokat még viszonylag könnyű megérteni mivel illusztrálva vannak, de az olyan játékok, amihez kell a nyelvtudás, nehezebben játszhatóak azok számára, akik nem jók az adott nyelvben. Bár ezt a program is elmondja, a Stroop-tesztet biztos, hogy mindig kicsit alacsonyabb eredménnyel fogjuk elvégezni, ha nem az anyanyelvünkön játszunk, hiszen a mi agyunknak még az oda-vissza fordítással is foglalkoznia kell a feladványon kívül. Végeredményben ez csak annyit jelent, hogy az ilyen játékokon alacsonyabb eredményünk lesz, és így az agytesztek során sem feltétlenül fogjuk elérni a 20-as kort, de aki nem az eredményért játszik hanem azért hogy jól érezze magát meg tényleg agytornázzon egy kicsit, az ezen hamar túl tudja tenni magát.
Az egyik ilyen nyelvi játék a Stroop-teszt mellett a Reading Aloud, amiben fel kell olvasnunk egy irodalmi szöveg egy-másfél nyomtatott oldalnak megfelelő kivonatát, az angol esetén pl. Charles Dickens Twist Oliverjéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából vagy Jonathan Swift Gulliver utazásai című művéből. Egy másik nyelvi játék a Word Memory, az egyetlen a csomaggal, amiben hibát találunk, az írásérzékelése ugyanis nem elég pontos. Sokszor rá kell jönnünk, hogy hogyan szeretné, hogy írjunk bizonyos betűket – például az ‘l’ betűt ha a magyar általános iskolában tanultak szerint írjuk, azt mindig ‘e’ b
etűnek fogja értelmezni, csak az egy függőleges vonással húzott ‘l’ betűt fogadja el. Két percünk van a kb. húsz szót megjegyezni és utána három percünk leírni, de volt már olyan hogy két percem elment a vole (pocok) szó leírásával, amíg rájöttem hogy milyen ‘l’ betűt szeretne ő. A számos játékoknál egyébként hasonló problémák vannak az 1-es számmal, aminek ha van kalapja, 7-esnek értelmezi, én a Brain Traininggel való játék óta szoktam rá az egyetlen függőleges vonással megalkotott 1-es számra. Ja, és ha már a számoknál tartunk, a 7-esnek nem kell húzni vonalat középen, ahogy az iskolában tanultuk, anélkül is elfogadja sőt, néha bezavar neki a középre utólag behúzott vonal.
A következő tesztjáték a Number Cruncher. A feladat egyszerű, rengeteg szám jelenik meg a bal képernyőn, és kapunk egy kérdést, a példában azt, hogy hány sárga szám (#) van a képen, hát négy. Ezt utána azzal szokta variálni, hogy hány forgó-pörgő, pulzáló, ide-oda menő szám van, hány kettes szám, stb. Amikor már tíz szám mozog egyszerre, nehezebb lesz a dolog.
Kicsit másfajta agykapacitást igényel a Connect Maze, amiben véletlenszerűen vannak körökben elhelyezve a játéktéren számok 1-től 13-ig és betűk A-tól M-ig. A feladatunk egyszerű, egyetlen vonallal össze kell kötnünk sorrendben a számokat és a betűket, de felváltva, vagyis A-1-B-2-C-3, stb., mindeközben pedig nem szabad hozzáérnünk olyan betűkhöz és számokhoz amik nem kellenek.
A tesztelés újabb játéka a Calculations. Egyik kedvencem, ugyanis általános iskola óta nem volt ilyen élvezetes szorozni, osztani meg kivonni. Ez egy baromi egyszerű gyorsszámolási játék, be kell írnunk a baloldalt látható művelet eredményét. Ha agytesztben ezt kapjuk, húsz ilyet kell megcsinálnunk, de a másik üzemmódban, a Trainingben vagyis a gyakorlásban akár százat is megcsinálhatunk egymás után.
A Training üzemmódban számos egyéb feladattípus található meg, amikből az elején csak hármat próbálhatunk ki, aztán szépen sorban lehet játéknyelven unlockolni, azaz elérhetővé tenni a többit. Ez azonban nem az elért eredményünktől függ, hanem egyszerűen attól, hogy hány napot játszottunk a szoftverrel. Amelyik nap gyakorlunk, arra a napra kapunk egy pecsétet virtuális naptárunkba, és három, öt, hét, stb. számú pecsétnél kapjuk meg a hozzáférést újabb játékokhoz illetve régebbi játékok nehezebb változataihoz. A Calculationsben például alapjáraton nincsen osztás, a nehezebb változatban található csak meg.
A később elérhető játékok között van a kedvenc játékom, a Low to High, azaz alacsonytól a magasig, egy újabb egyszerű memóriajáték: kapunk négy számot, amiket csak három másodpercig láthatunk, aztán el lesznek takarva, és utána sorrendben kell a helyüket megérintenünk. Ha ügyesek vagyunk, a következő körökben öt, hat, hét, nyolc, kilenc vagy tíz számot kapunk 1 és 10 között, összesen tíz kör van, és bár minden eltalált szám egy pontot ér, csak tökéletes megoldás esetén kapunk több számot a következő körben. Egyébként ez az a rövidtávú memóriateszt, amiről nemrég bizonyosodott be hogy a csimpánzok sokkal ügyesebbek benne mint az emberek, úgyhogy tessék csak gyakorolni, van hova fejlődni. Várom olvasóink eredményeit, nekem a legjobb eredményem a 10-ből 7 helyes kör, 9-es legnagyobb sorral, összesen 47 pont értékben.
Újabb nyelvi játék a Syllable Count, amiben a választott nyelvünkön kapunk mondatokat, és meg kell számolnunk a benne található szótagokat. A többi nyelvhez nem értek elég magas szinten, de aki angolos, az tudja hogy az angol nyelv bizony nagyon becsapós tud lenni a szótagok számát illetően.
A Head Count izgalmas fejszámolós játék, ami arra a viccre hasonlít, hogy “Ha öten vannak a buszon és hét ember leszáll akkor hánynak kell felszállnia hogy üres legyen?” Adott x darab ember, akik elé a játék bedob egy házat. Innentől kezdve takarásban vannak, és felváltva vagy jobb irányba mennek ki az emberek a házból, vagy bal irányból jönnek be a házba. Az első két körben még egyszerű a dolgunk, utána viszont már egyszerre is mennek ki és jönnek be emberek, és az ötödik, utolsó kör már elég gyors is, úgyhogy néha ez is alaposan meg tud izzasztani.

Az utolsó három játék közül az egyik a Calculations beszédes változata, azaz be kell mondanunk a számeredményeket a mikrofonba, ehhez még nem volt szerencsém, mert annyi napot még nem játszottam, hogy ez is elérhető legyen.
Elérhető viszont a Triangle Math, a matematikai feladványok közül a legdurvább, főleg amikor már a nehéz változatot is kipróbálhatjuk. Elsőre nem is fogtam fel, hogy mit kell csinálni, pedig jól elolvastam a használati utasítást. Szóval ha megnézzük a képet, látszik, hogy van felül három szám, középen matematikai jelek és köröcskék. Fentről lefele haladva kell elvégezni a műveleteket, hogy eljussunk legalulra, és azt az eredményt aztán beírjuk az érintőképernyőre. Vagyis 3+4 az 7, 4+8 meg 12, 12+7 az meg 19. Pite. Kivéve amikor a pluszok néha minuszok, és nem három számmal kezdünk hanem néggyel, és nem két sor műveletet kell fejben elvégezni hanem hármat.
Az igazi rémálmom azonban nem ez, hanem a Time Lapse, amivel valami miatt sosem tudok megbirkózni. Adott két óra, és nekünk egyszerűen a két kép között eltelt időt kell fejben kiszámolni és beírni. Az elején még viszonylag egyszerű, de valahogy amikor már hat óra negyvenöt perc telik el akkor mindig kifog rajtam. Lehet, hogy igazuk volt az óvónéniknek és az alsós tanító néniknek amikor gyerekkoromban fennhangon kikeltek az akkoriban rettenetesen trendi kvarc- és digitális asztali és karórák ellen.

Utolsónak meg kell említsem a teszttől és a gyakorlástól teljesen független módot, a Sudokut. Számos napilapban és magazinban vannak már Sudoku-feladványok, így nem mennék bele a szabályok részletezésébe, legyen elég annyi, hogy ez az a játék, amikor van kilenc sor, kilenc oszlop, háromszor hármas egységekre osztva, és minden háromszor hármas egységben egytől kilencig kell beírni a számokat, de úgy, hogy minden sorban, minden oszlopban és minden háromszor hármas egységben is csak egyszer
szerepelhet ugyanaz a szám. Remélem ebből is érthető, ha nem, akkor valaki legközelebb reggel a metróbejáratnál kérjen el egy ingyenes Metro újságot, abban mindig van Sudoku. A Brain Trainingben összesen száz kezdő, középhaladó és haladó Sudoku-feladványt találunk a játékban, és bár ez kevesebb, mint a Sudoku Master című másik szoftverben megtalálható 400 feladvány, az a játék egymagában kerül 8 ezer forintba. Bár azzal nem játszottam, a képek alapján nagyon úgy tűnik, hogy abban a játékban nem lehet jegyzetelni az egyes kis kockákba, aki pedig Sudokuzik, az tudja, hogy a nehezebb feladványokban az ember általában a kockák sarkaiba szokott írásban gondolkodni. A Brain Trainingben ez baromi egyszerű, mert mint említettem, a számoknál jó a kézírásfelismerés (ha megtanuljuk az 1-es számot nem úgy írni ahogy tanultuk), a sarkakba írt pici számokat is simán megérti a program.

Rövid tesztnek indult, megateszt lett belőle, azt hiszem kívül-belül sikerült átrágni a Dr. Kawashima’s Brain Traininget, ami az egyik legjobb általam ismert logikai játék. A magyar boltokban elérhető, ne keverjük azonban össze a More Brain Training című folytatással, amiről majd egy külön tesztben lesz szó, és amelyik szerintem nem annyira jól sikerült, mint ez az alapjáték.
Amikor arról van szó, vajon valóban használ-e az agyi funkcióknak a Brain Training, a Nintendo arra hivatkozik, hogy ők játékgyártók, nem neurológusok, ugyanakkor az ausztrál Alzheimer-intézet vezetője egy helyen azt nyilatkozta, hogy igenis jót tesz. Mindenkire rábízom a döntést, mindenesetre én egy hónap rendszeres gyakorlás után az eredmények tükrében határozottan állíthatom, hogy valamelyest javult a memóriám, legalábbis az a része, amit a játék gyakoroltat az emberrel. A másik pozitív dolog meg, hogy az érettségi óta nem foglalkoztam matematikával, és akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok az a fajta ember aki jókedvében leül egyenleteket megoldani, mégis remekül szórakozom a matematikai feladványokon. A sok Calculationszel eltöltött idő rá is világít arra, hogy a szorzótábla bemagolása valahol a hetes szám körül megállt nálam (sosem szerettem a memoritereket, és mivel kvázi versként tanultuk a szorzótáblát, nem csoda hogy meguntam, nesze neked magyar állami oktatás), nem beszélve az osztásról. Az biztos, hogy ha a valamikori gyerekemnek nem lesz ínyére a matek, kipróbáltatom vele a Brain Traininget, mert biztos vagyok benne, hogy ez élvezetessé teszi a tantárgyat (de mivel addig még sok év telik el, örülnék ha apukák-anyukák megírnák a tapasztalataikat).

Manga-fejű ifjú harcost (varázslót, druidát stb.) alakítunk, akinek válogatott veszedelmektől kell megvédelmeznie a királyságot. Ez a tevékenység legtöbbször különböző szörnyek lemészárolásában merül ki, egy nagy világtérképen mászkálunk, és irtjuk az ellent; ha sikerrel járunk, kapunk valamilyen helyes varázstárgyat, és örül a király. Ha nem, akkor sincsen nagy tragédia, akárhányszor meg lehet halni anélkül, hogy bármit is veszítenénk – szerencsére, mert bizony erre nagyon sokszor sor fog kerülni.

A harc alapelvei a többség számára nem lesznek ismeretlenek, a mára már klasszikus Bejeweled mintájára épül az egész: egy nagy négyzetben színes kövek vannak, ezeket párosával cserélhetjük, de csak akkor, ha így legalább három egyszínű kő kerül egy sorba. Ilyenkor az egyszínű kövek eltűnnek, és felülről újabbak potyognak be. A Puzzle Quest néhány újdonsággal is él: a megszokott színes bigyók mellett vannak még csillagok, amik tapasztalati pontokat adnak, halálfejek, amiknek a segítségével támadni lehet az ellenfelet, robbanó halálfejek, dzsóker négyzetek és pénz. A két játékos felváltva lép ugyanazon a táblán. Az RPG-elemek ügyesen kerültek bele a küzdelembe: a kiejtett színes kövek manapontokat adnak (a különböző színűek különbözőt), és megfelelő mennyiség összegyűjtésével varázsolni lehet: támadni, magunkat tápolni, védekezni stb., van minden. A cél, hogy nullára redukáljuk vetélytársunk életpontjait. Egyszerűnek hangzik, de a Bejeweledben megszokott gondolkodásmódon bőven csavar annyit, hogy az ott elsajátított készségeinkre ne tudjunk építeni – épp ezért elsőre kimondottan idegesített a játékmenet. A Bejeweled-klónokból legutoljára a Chuzzle nevűvel játszottam, ami egy kimondottan pörgős jellegű játék, a Puzzle Quest viszont alapesetben ennél sokkal lassabb, gondolkozósabb. Nem kell az első adandó lépést megtenni, van idő felmérni a lehetőségeket. (Multiplayerben be lehet állítani körönkénti időlimitet, ill. a hátasállat – ld. lejjebb – betanításánál is szintenként egyre kevesebb időnk van, de alapesetben annyit töprengünk egy lépésen, amennyit nem szégyellünk.) Ha sikerült átállni, akkor viszont nagyon jó, egészen más élményt nyújt, mint amit korábbi tapasztalataink alapján várnánk.

Az alapokon felül lehet még mindenféle RPG-be illő cselekedetet végezni: a megtámadott szörnyeket egy minijáték segítségével befoghatjuk és varázslatokat tanulhatunk tőlük, összegyűjtött pénzünkből uradalmat építhetünk magunknak, hátast szerezhetünk (nem kell feltétlenül lovakra gondolni, az én első hűséges társam egy kétméteres patkány volt), várakat ostromolhatunk, és így tovább. Beletelik némi időbe, mire minden lehetőséget megismerünk, tényleg nagyon sok mindent belegyömöszöltek a készítők a programba. (Habár a kiegyensúlyozásra nem feltétlenül ügyeltek, vannak ‘mindent ütő’ fegyverek és varázslatok.)

Problémás pont viszont a mesterséges intelligencia. Mivel viszonylag egyszerűen számszerűsíthető, mikor mi lenne az optimális lépés, ezek után az ellenfelek rendszerint több élettel, erősebb varázslatokkal, stb. rendelkeznek, mint karakterünk, hogy ne legyen könnyű dolgunk. Ez önmagában még nem lenne probléma, legfeljebb tápolunk egy sort, de magasabb szinteken (ebbe a “normál” is beletartozik) nagyon hamar fel fog tűnni, hogy a gépnek egyszerűen jobb kövek potyognak be. Ez a kombináció bizonyos ellenfeleket gyakorlatilag legyőzhetetlenné tesz, ilyen például az első fejezet végén a főellenség, Dugog. Tipp: a nehézségi fok minden újraindításkor állítható, nem csak a játék elején. Persze ezt csak végszükségben használjuk ki…

(A többjátékos üzemmód is kicsit furcsa: ha egy überbrutál és egy kevésbé erős karaktert eresztünk egymásnak, ugyan a Puzzle Quest felajánlja a lehetőséget, hogy kiegyensúlyozza a játékosokat, de ez eléggé felemásan sikerül… hacsak nem úgy értették a készítők, hogy felváltva egyszer az egyik, másszor a másik fél javára csal a program. Azért még így is élvezhető, de nem ez lesz a kedvenc multiplayer időtöltésünk DS-re.)

Újból abban a korban érezhetjük magunkat, amikor még mind kimondottan nehezek voltak a játékprogramok. Nem lehet szép komótosan, zökkenők nélkül végigsétálni a történeten, bizony muszáj leállni tápolni. Én szenvedtem. Szitkozódtam. És mégse bírtam abbahagyni. Pedig a történetre leginkább az lenne a jó kifejezés, amit az amerikaiak szoktak mondani, ti. hogy egyszerűen sérti a játékos intelligenciáját. Ilyesmi egy B-kategóriás fantasy regényben sem menne el. Nyilván nem várja senki egy elsősorban mégis logikai játéktól, hogy az legyen a következő Witcher vagy Mass Effect, de azért egy bizonyos minimumszintnél nem kellene alább adni. (Még én se fejeztem be az egyjátékos módot, úgyhogy elképzelhető, hogy a végére jó lesz; de ez egyelőre még nem következett be, pedig már játszom egy ideje…) Elenyésző erőfeszítéssel lehetett volna izgalmas és fordulatos a cselekmény, mert egy ilyen játékmechanizmushoz tényleg azt ír az ember, amit csak akar, amíg gyakran kell benne harcolni; de ha nem, hát nem. Talán legközelebb.

Én mindenesetre nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert a fentebb felsorolt hibái ellenére a Puzzle Quest nagyon jó: a két stílus legaddiktívabb jellemzőit egyesíti magában. Ráadásul egy-egy menetet tényleg akármikor lezavarhatunk – a metrón, amíg arra várunk, hogy felszabaduljon a fürdőszoba, miközben frissíti magát a Linux, stb. -, és mégis vannak mélységei a játéknak, nem egy újabb nyúlfarknyi flashes időtöltésről van szó. Most már csak érdekfeszítőbb történet kellene hozzá; azért az Év Logikai-Akármijének valószínűleg így is kinevezhetjük.