Néhány éve karácsonykor valahogy mindenkinek szokása eladósodni, a játékszoftver meg amúgy is drága mulatság. Ezért is alkottuk meg a 2000 forintért, illetve 5000 forintért is beszerezhető játékok kategóriáját, hogy ne lehessen a játékra fogni hogy drága (szerintünk jobb egy játék mint plazmatévé hitelre). Úgyhogy megvizsgáltam a Magyarországon ma kapható legolcsóbb Nintendo DS játékot, a Polariumot, ami a GameParkban 5000 forintért, a NewWave-nél pedig még olcsóbban, 3000 forintért szerezhető be.
Egy egyszerű ötletre épülő logikai játékról van szó, ami azonban több feladványt tartalmaz, mint néhány hasonló kategóriájú, de drágább játék (pl. a Big Brain Academy-t ha változatosságban nem is, de hosszban bőven lenyomja), így néhány frusztráló tulajdonsága ellenére is nyugodt szívvel megvásárolható és ajándékozható logikai játékokért rajongó ismerősünknek.

Az alapötlet a következő: Van fekete kocka, meg van fehér kocka. Kezünkben a DS-toll, az érintőképernyőn bármilyen összefüggő alakzatot kijelölünk, aztán a kijelölt területen a fekete kockákból fehérek, a fehérekből feketék lesznek. Akár fekete, akár fehér kockából összeáll egy vízszintes sor, az eltűnik, kicsit Tetris-érzést keltve. A kijelölést bárhol elkezdhetjük és abbahagyhatjuk, illetve kimehetünk egy kockányit a játéktérből (lásd a mellékelt képet), és belevehetjük a külső szürke sávot a kijelölésünkbe – ez nagyon is kelleni fog majd a puzzle-módban. Ez az egyik játékmód a kettőből, de az alapbeállítás a Challenge, úgyhogy erről előbb egy picit.
Tényleg egy picit, mert ez a játék elhibázott része (olyannyira, hogy a folytatásából ki is szedték). A fenti módon kell megszüntetnünk a sorokat az alsó képernyőn, miközben a felsőn folyamatosan érkeznek az újak, rendszerint nagyobb blokkokban. Alapjáraton még nem lenne gond – elvileg kilenc pálya van, gyakorlatilag viszont annyira gyorsan esnek az új sorok, hogy húsz-huszonöt másodpercnél tovább nem bírtam, pedig többször nekiszaladtam.
Ezután az apró kitérő után viszont megnézhetjük a játék másik felét, a jóval tartalmasabb puzzle-módot. Mielőtt ezt elkezdjük, érdemes végigcsinálni a tízpályás tutorialt, ugyanis ez segít hozzászokni a játékhoz szükséges gondolkodáshoz. A puzzle-módban ugyanis kapunk egy-egy táblát tele megfelelősen elhelyezett fekete és fehér kockákkal, és egyetlen lépésünk, egyetlen kijelölési lehetőségünk van, hogy az összes sort eltüntessük. A korai pályákon elég megtalálnunk az egyik vagy másik színen végigvezető utat, hogy aztán az összeset a másik színre varázsoljuk és kész is legyünk. Később aztán már egyre nagyobb, és egyre bonyolultabb formációkon kell átrágnunk magunkat, a huszadik-harmincadik pálya környékén már megjelennek az igazi kihívást jelentő feladványok is.
Ha meguntuk az alapjátékokat vagy már nagyon belejöttünk a játék működési elvébe, kipróbálhatjuk magunkat feladványkészítőként is. Száz saját pályát hozhatunk létre és tárolhatunk a gépben, leginkább nem saját szórakozásunkra, hanem barátaink próbára tételére – akár Wi-fin is áttölthetjük mások gépére saját pályáinkat. Apropó Wi-fi, van egy Versus mód is a játékban, amiben két DS-sel egymás ellen lehet játszani, azonban partner hiányában ezt kipróbálni nem tudtam.
Azon is látszik, hogy a puzzle-mód igen jól sikerült, hogy készült a játékhoz folytatás, ami furcsa módon a korábbi Nintendo kézikonzolra, a Gameboy Advance-ra jelent meg (amit mondjuk a DS is le tud játszani). Érintőképernyő nélkül kicsit furcsa lehet a játék, mindenesetre ebben már 365 feladvány található (”minden napra egy” a promóciós szöveg szerint), kis hazánkban azonban sajnos ez a változat már nem fellelhető.

A Polariumot kis adagokban lehet leginkább élvezni. Szabad öt-tíz percekben megcsinál az ember néhány feladványt, aztán megy tovább a napjával. Nagyobb etapokban igazából csak azért nem érdemes játszani, mert 10-15 perc után az embernek hajlamos megfájdulni a feje az erős rákoncentrálástól, amire kicsit rásegít a kis mértékben a játékhoz illő, sok idő után azonban idegesítő, pszichedelikus háttérzene.
Olcsósága miatt érdemes kipróbálni a játékot, mert rengeteg benne a feladvány, a challenge üzemmóddal meg nem kell foglalkozni. A logikai játékok kedvelőinek tökéletes karácsonyi ajándék.

Ufo: Afterlight – avagy harmadszorra már csak sikerül”Jó játékot 5000 Ft alatt karácsonyra” sorozatunkban most az UFO: Afterlightról lesz szó, a régesrégi X-Com taktikai-kommandós földönkívülivadász alapötletének egyik újabb és viszonylag jól sikerült feldolgozásáról.

Ami jó:
- összességében jó kivitelezés, eredeti ötletek
- jó moddolhatóság, amivel sok játék-egyensúlybeli hibát ki lehet javítani
Ami rossz:
- ennek ellenére olyan irritáló hibák a kezelőfelületben, amiket meg nem lehet kijavítani
- magasabb szinten lehetne nehezebb is
Osztályzat: egész jó
Kinek: aki szereti az eredeti UFO-sorozatot, vagy a kommandós játékokat
Korosztály: 12+
Nyelvigény: középfok
Nehézségi ív: kezdőtől haladóig
Beletanulási idő: viszonylag rövid
Részletes leírásunk:

X-COM. Sokaknak ismerős lehet ez a név, hiszen a játék habár nagyon régi, mégis a megkerülhetetlen klasszikusok egyike. Aki esetleg nem ismerné, annak elárulom, hogy egy olyan taktikai/stratégiai programról van szó, amelyben fel kell venni a harcot a Földet hirtelen megtámadó gonosz ufók ellen: egyszerre kell igazgatni egy szervezetet, és amikor az idegenek leszállnak valahová, kiküldeni a katonákat, aztán a konkrét ütközeteket levezényelni. A sorozat első két darabja egyszerűen zseniális, majdhogynem hibátlan volt, a harmadik is rendkívül jó lett (csak valahogy túl… furcsa?). Később ugyan jöttek nevükben X-Com programok, de az eredetihez semmi közük sem volt, pocsékak is lettek. Egy-két évvel ezelőttig valahogy senkinek se jutott eszébe, hogy újból megcsinálja ezt a régi, de remek játékot, mostanában azonban elkezdtek szaporodni a különböző UFO-klónok. Ez az UFO Aftermath-tal kezdődött – nem az eredeti csapat csinálta, az azóta megszűnt -, ami egy egész jó játék volt, helyenként igen hülye és idegesítő hibákkal; aztán jött a második rész, ami állítólag a rengeteg programhiba miatt szinte játszhatatlan lett. Olyannyira, hogy végül a fejlesztők úgy döntöttek, hogy ahelyett, hogy folyamatosan nyomnák ki a patcheket hozzá, inkább elkészítik a harmadik részt, UFO: Afterlight névvel. Lássuk, hogy milyenre sikerült!

Maga a történet nem is rossz, van olyan jó, mint az eredeti X-Com széria. Az Aftershockkal párhuzamosan zajlik az egész, ami egyébként azt teszi fel, hogy a játékos az Aftermathban azt a lehetőséget választotta, hogy megegyezik a Retiküliekkel (tudjátok, Zéta Retiküli – magyarul így elég hülyén hangzik a Reticulan ) és inkább elhagyja a katasztrofális állapotban levő Földet az idegenek segítségével. Az emberiség megmaradt részét a Föld körüli pályán keringő Laputa űrállomásra (castle in the sky, jeejee ) telepítik, egy kisebb – tízezres – csoportot pedig szépen elküldenek a Marsra, hogy ott telepedjenek le. Ennek a tízezres kolóniának az irányításával fogunk foglalkozni; az első nagy meglepetésünk aztán az lesz, hogy mivel a Mars lakhatóvá tételéhez elég sok idő kell, a majdani Mars-lakosok nagy része szépen le van fagyasztva, és mindössze kb. harminc emberrel kell véghezvinnünk a feladatunkat. Míg az előző részekben csak azokra az embereinkre vigyáztunk, akik a kezdetektől fogva velünk voltak, és rendesen felfejlődtek, most minden egyes katonánkra kénytelenek leszünk úgy vigyázni, mint valami hímes tojásra, mivel alig vannak páran – a harminc ember nagy része úgyis a kutatásra, fejlesztésre és a gyártásra lesz beosztva – és utánpótlást bizony csak szökőévente fogunk kapni, ráadásul akkor is legfeljebb egy-két embert. (Azaz nem feltétlenül embert, de ennyire ne rohanjunk előre )

De a játék nem csak a terraformálásról szól, mivel akkor Sim Earthnek/Marsnak hívnák: nagyon hamar kiderül, hogy nem is vagyunk egyedül. Azzal kezdődik, hogy egy cydoniai ásatáson valamelyik régész oda csapja az ásóját, ahova nem kellett volna, és beindul egy automata őrző-védő rendszer, ami kedves kis küklopszokból lépegetőrobotokból áll. Nekik aztán van annyi eszük, hogy gyorsan kitalálják a megelőző csapás doktrínáját, úgyhogy elkezdenek özönleni a romokból, és így már megint veszélyben az emberiség. Valamint mellesleg a retiküliek is, akik emiatt hamar szövetséget fognak felajánlani, és ezzel el is érkezünk a játék első, a továbbiakat nagyban meghatározó döntéséhez: szövetségre lépjünk velük, maradjunk csak békében, vagy a káoszt kihasználva inkább gyorsan essünk mi is nekik? Ebben a játékban ugyanis már diplomácia is van; tárgyalhatunk a retiküliekkel, meg a később érkező egyéb idegenekkel, miután rájövünk arra, hogy egyáltalán hogyan tudunk velük kommunikálni. Most senki ne gondoljon hatalmas összetettségre, voltaképpen csak békét vagy szövetséget köthetünk velük, háborúzhatunk, meg erőforrásokkal vagy felszerelésekkel kereskedhetünk. Mindenesetre szórakoztató része a játéknak, de persze azért, hogy ne arról szóljon az egész, hogy mindenkivel békében vagyunk, lesz egy „főgonosz” faj, akiket bizony nem érdekel a kommunikáció és egyből lövöldözni kezdenek. Természetesen őket lesz a legnehezebb kiirtani.

De milyen a játék taktikai része? Az első néhány küldetés után szembetűnő lesz, hogy bizony a térképek nem véletlenszerűen generáltak, mint az X-COM-okban. Ez nagyon nagy kár, hiszen ez volt az egyik, vagy talán a legjobb elem az egészben, úgyhogy ennek a hiánya legfájóbb része a játéknak, de legalább a pályák jól meg vannak tervezve, és elég változatosak, amíg ki nem ismeri az ember az összeset. (Szerencsére elég gyakran jönnek újfélék.) Külön jó megoldás, hogy az egyes zónáknak adott időben különböző veszélyességi szintjei vannak, így lehet, hogy nagyon gyorsan le kell vezényelnünk egy napvihar idején játszódó küldetést, mert az űrruháink egyszerűen nem fogják sokáig bírni a terhelést. Ehhez kapcsolódik az a meglepetés is, hogy kezdetben bizony a katonáink futni se képesek, ami nem azért van, mert a kezelőfelületen eldugták a gombot – én először ezt hittem -, hanem azért, mert ugye nem olyan képzettek, hogy a vaskos űrruhákban csak úgy futkározni tudjanak.

Őszintén szólva maga a kezelőfelület jobb, mint az eredeti sorozatban. Egy picit talán lehetnének nagyobbak a gombok, de azért meg fogjuk őket találni. A harc ugyan nem körökre osztott, hanem valós időben megy, de az eseményeket azért lépésalapú rendszer szerint vezényeli a gép, és bármikor leállíthatjuk az ütközet folyását, hogy új parancsokat adjunk ki. Azt is beállíthatjuk, hogy milyen eseményre merevítse ki a játékot automatikusan a gép, ami szintén nagyon hasznos. Ami még külön jó pont, az az, hogy a mesterséges intelligencia is egészen jó, elsőre fog a gép meglepetésekkel szolgálni; például amikor először dobtak fentről két gránátot a völgyben tömött sorban menetelő embereim közé éjjel, akkor elismerően bólintottam (aztán töltöttem is vissza a játékot, mivel az embereim fele cafatokra robbant). Azt is nagyon jól megoldották, hogy a különböző fajok ellen markánsan eltérő módszerekkel kell küzdenünk, így kénytelenek leszünk mindenféle fegyvert kipróbálni és használni. Ugyanis általában amikor újféle ellenségekkel küzdünk meg, elsőre mindig csak örülhetünk, ha sikerül élve kikeverednünk az egészből. Meg kell tehát tanulnunk, hogy kik ellen hogyan kell küzdeni. Így tehát azt is jól megoldották a fejlesztők, hogy ne legyenek használhatatlan fegyverek, ami már csak azért is jó, mert bizony meglepően kevés eleme van a különböző fegyvercsaládoknak. Kár, de szerencsére ez, és a harcrendszer egyéb kisebb-nagyobb hiányosságai megoldhatóak a játékosok által készített modokkal: a készítők ugyanis direkt úgy készítették el a játékot, hogy könnyen ki lehessen módosítani vagy kibővíteni, és aztán szorgos emberkék olyan szinten neki is estek ennek, hogy maga a harc majdhogynem tökéletes lett, úgyhogy ez egy nagyon jó húzásnak bizonyult.

Kár az is, hogy szakítva a korábbi részek jó hagyományaival, a kifejlesztett technológiákról, vagy a felfedezésekről csak egy-kétsoros összefoglalókat olvashatunk, nem pedig egészoldalas szövegeket. Nagy eseményekkor ugyan kapunk egy-egy hosszú jelenetet, amiben a szereplők elmagyarázzák egymásnak, hogy akkor most mi is a szitu, de ez azért a korábbiakhoz képest kicsit kevés. Azt elfelejtettem, hogy mivel csak harminc emberünk van, a játékban benne van picit a Sims-érzés, ugyanis mindegyiküket elég rendesen kell menedzselnünk, ha sikereket akarunk elkönyvelni. A stratégiai része a játéknak főleg ebben merül ki, mivel a pénzügyi részt teljesen kihagyták (nem is illett volna a történethez), és az építkezést is eléggé lebutították a készítők. A terjeszkedős rész és az erőforrások beosztása viszont elég jól meg lett csinálva, egyedül azzal lehet gond, hogy sajnos a „World-view” kezelőfelülete elég esetlenre sikeredett – bizony szokni kell -, meg hogy kezdetben rengeteg különböző technológiát lehet kifejleszteni. A tudósaink azonban nem túl gyakorlottak, ezért ehhez elég hosszú idő kell – és ha nem tudjuk, hogy pontosan mire is lesz szükségünk, könnyedén előfordulhat, hogy pont az nem lesz majd meg, ami a túléléshez kell. Így ha rögtön nehezebb szinteken kezdünk neki a játéknak, akkor majdnem biztos, hogy elsőre bukjuk az egészet, ami azért nem volt egy jó húzás. Na jó, végül is az eredeti játékban is így volt

A grafika szerencsére egész szép lett, megvan minden, ami kell: sok effekt – de a kelleténél nem több -, szép textúrák és főleg nagyon jó dizájn. Tényleg olyan az egész, mintha a Marson lennénk. Ráadásul ahogy egyre jobban sikerül terraformálnunk a bolygót, külön vicces, ahogy látjuk, hogyan terjeszkedik a növényzet. Ennek egyébként nem csak esztétikai haszna van, hiszen egyrészt a katonáinknak nem muszáj brutális űrruhákban rohangálniuk, másrészt az idegeneket viszont hátráltathatja. Lesz olyan is, hogy a korábbi szövetségeseink ellenünk fordulnak pont emiatt, aztán választhatunk aközött, hogy vagy megint háborúzunk velük, vagy kifejlesztünk valami olyan technológiát, aminek a segítségével majd számukra is lakható lesz a bolygó. Igazából pont az tetszett a játékban, hogy elég sok ehhez hasonló eredeti ötlet van benne, a fejlesztők nem próbáltak görcsösen ragaszkodni a nagy elődhöz  – pont emiatt lett ugyanis pár X-COM klón rossz, hogy egy egységes koncepció hiányában azok a dolgok, amiken meg változtattak, csak hátrányára lettek az egésznek. Ha valaki egy „tökéletes” folytatást vár, azaz a régi klasszikust mai grafikával, az bizony csalódni fog, annyira még a legnehezebb szinten sem hardcore a játék. (Mondjuk egy-két moddal ezen is lehet segíteni ) De ha csak egy jó UFO-klónnal szeretnénk játszani, ami ugyan nem mentes hibáktól, de kellően élvezetes, akkor az elvárásainknak az Afterlight gyönyörűen meg fog felelni. Ki-ki döntse el maga, hogy mi kell neki – ötezer forintért szerintem bőven megéri

Még valami: a boltokban csak magyarított verziót lehet kapni, de ha valakinek ez nem tetszik, és szerez valahonnan egy angol verziót, akkor egyszerűen felül tudja írni a localization könyvtárban a fileokat, és így visszakapja az eredeti játékot. Ez kellhet is, az összetettebb modok ugyanis nem készültek el magyar verzióban.

Egészen különleges módon sikerült megismerkednem az Age of Mythologyval: miután törölték a Frankfurtból Drezdába tartó vonatot, és sok kalandos átszállás után mégis eljutottam Berlinbe, az éjszakai S-Bahnon hazafelé tartva fáradtan bámultam a kocsiban utazó német hipster fiatalokat. Egyikük elnyúlt egy duplaülésen és előkapta a táskájából a kis MacBook Prot és játszani kezdett valamivel, amiből csak annyit láttam, hogy kis figurák mászkálnak ide-oda, a képernyő bal oldalán elképesztő mennyiségű szöveg sorjázik, és egy gombnyomásra szivárvány és felhők ereszkednek a zöld mezők fölé és elkezd ömleni az eső. Ekkorra én már kellőképpen fellelkesültem, és szerencsémre a kilépésnél feltűnt a játék neve is, ilyenformán hamar rákaptam a bevezetőben olvasható stílusra.

A játék természetesen az Age of… nevű fejőstehén egyik sarja, már nem is új és modern, de a többi darabnál kevésbé fárasztó a történelemfelfogása és erőteljesebb a mesés-mítikus elem, ezért alapvetően atmoszférikusabb, mint akár a legismertebb testvér, az Age of Empires. Vagy fogalmazzunk így, alacsonyabb a “meh”-faktor, ami nagymértékben hozzájárul, hogy az AOM meglehetősen közel kerül a műfajban még mindig etalonnak tekintett Dűne II-höz.

Arkantosszal, az atlantisi hőssel kelünk útra Kemszyt, Kamosz és Gargarenszisz nyomában, akik egymással szövetkezve tulajdonították el a városisten Poszeidón arany trigonját, ezzel átkot hozva Atlantiszra. Poszeidón ráadásul jelet is küld, miszerint szívesebben látná Arkantoszt a trójai háborúban. És itt kezdődik ez a 32 pályán átívelő epikus utazás, melynek során megnyerjük Odüsszeusszal a trójai háborút, szövetkezünk a kentaurokkal, majd egy núbiai nővel, akivel összeszedjük Ozirisz isten holttestének darabkáit, majd megpróbáljuk megbékíteni a normann törzseket és végül hazatérünk. De vajon sikerül-e végül megakadályozni Gargarensziszt, a küklopszot ördögi terve véghezvitelében?

Van rá esély, ha alaposan kiismerjük a játék világait és színtereit. A fennebb leírt alapküldetésben három kultúrával találkozunk: hellén, egyiptomi és normann, s ezeket használjuk a földrajzi helyzettől és hőseinktől függően. A cél is változó, de többnyire szükséges, hogy falusi gyűjtögetőinkkel egy településből falut építsünk, és innen kiindulva hozzunk létre virágzó gazdaságot fa, fémek és élelem feldolgozásával és az isteni jóakarat megszerzésével. Ez teszi lehetővé az ütőképes és magasan fejlett hadsereg létrehozását. A kultúrák között izgalmas, apró különbségek vannak – Egyiptomban például minden falunak van fáraója, aki felerősítheti bizonyos épületek termelékenységét.

Talán már ebből is kitűnik, meglehetősen komplex játék az AOM, egyszerre kell jó sok mindenre odafigyelni: a falusiak foglalkoztatására, a fejlesztések nyomonkövetésére, a térkép felderítésére és az ellen legyőzésére. A pályák nemritkán csak több, egymásra épülő részcél teljesítésével játszhatók végig, ezért ritkán válik rutinszerűvé vagy lapossá a játékmenet. Ugyanakkor a századik teve vontatta Ozirisz-szarkofág begyűjtése, az ötödik normann egyesítési kísérlet lehelletnyit idegesítővé válhat, de mindezért bőven kárpótolnak az aprólékosan kitalált és megtervezett kulturális vonatkozások, az ősi nyelvek pontosnak tűnő használata (ezek a hellének tényleg ógörögül beszélnek!) és a nagyon bájos grafika (a kecskék és a disznók tényleg híznak, valamint figyeljük meg a vadászható állatok sokféleségét: akad itt zsiráftól a farkasig minden!). Ugyanilyen élvezetes a három kultúra panteonja: nagyon akkurátus, mégsem porlepte vallástudomány ez, hanem élő és mulatságos kevercs, amely kellően megnehezíti a döntést az egyes korszakhatárokon. Apollónnal vagy Hérával lépjek a heroikus korba?

Szerencsére a 32 pálya jó sokáig kitart, de azoknak, akik időközben alaposan megkedvelték a játékot, jó hír, hogy akad egy nagyszerű Titán-kiegészítő, amelynek meséje 10 évvel az Arkantosz-történet után kezdődik, és a Poszeidóntól elforduló, az archaikus titánokhoz pártoló atlantisziakkal kalandozhatunk tovább.

Minden összevetve azt hiszem, méltán kapja a nagyon jó minősítést a stratégiai gámák között az Age of Mythology – és nem csak tőlem. Egy nagy Vault of Plenty-t mindenkinek karácsonyra!

Számomra a sok pocsék vagy legjobb esetben jó közepes Csillagok Háborúja-játék után hatalmas meglepetés volt a Star Wars: Knights of the Old Republic első és második része. Ha valaki szereti a történetorientált, de azért megfelelően akciódús számítógépes szerepjátékokat, ezeket semmi esetre se hagyja ki, még akkor se, ha egyébiránt kiütést kap George Lucas univerzumától. Mindkét rész az eredeti filmek előtt többezer évvel játszódik – nem, nem lesz Jar-Jar Binks -, abban a korban, amikor a Jedi rend nem a rég elveszett tudás őrzőinek maroknyi csapata, hanem a galaxis félve tisztelt rendfenntartó ereje. Választhatunk, hogy őmelléjük állunk-e, vagy inkább az Erő sötét oldalára, és bizony az események döntésünk függvényében egészen máshogy alakulnak; ilyen módon mindkétszer legalább két végigjátszással számolhatunk. A partinkba bevehető karakterek mind igazi egyéniségek, a maguk sötét titkaival és sajátos motivációival. Játékprogramban (főleg nem japán játékprogramban) ritkán látunk ennyire kidolgozott, összetett, és felnőttek számára is élvezetes történetet – habár most megindultak errefelé a fejlesztők, és a Mass Effect és a Witcher karácsonyi sikerének függvényében tartós trenddé válhat erre a célcsoportra is irányozni címeket. Mivel egyelőre még nincsen olyan sok ilyen játék, mindenképpen megéri addig is visszatekinteni és ha anno lemaradtunk róla, a KotOR-t is kipróbálni. Aki gyerekkorában szerette a fénykardozást, de az új filmtrilógia már kiábrándította, annak egyenesen kötelező! Hátrány: a második rész vége (a szűkre szabott határidők miatt) kissé zavaros, de ezért bőven kárpótol a lehetőség, hogy a főszereplő mellett ezúttal a többi karaktert is más-más oldalra téríthetjük. 3490 és 3990 Ft.

Trailer (mást nem mertem belinkelni, hogy le ne lőjek semmit előre):

Aki szereti az elgondolkodtató időtöltést, valamint enyhe megalomán hajlamokkal rendelkezik (én bevallom, ilyen vagyok), az a Civilization IV-t próbálja ki! Itt kis csoportnyi telepessel meg néhány felderítővel indulva hatalmas világbirodalmat kell kiépítenünk és végigküzdenünk magunkat a történelmen – a sorozat bátran nevezhető a körökre osztott stratégiai játékok királyának. Az előző három rész ismerete nem szükséges, mindig a kőkorban indulunk, és alapos bevezetőt nyújtanak a legegyszerűbb nehézségi szintek. Nem muszáj Dzsingisz kánként végigvérengznünk magunkat a kezdetektől az űrkorszakig, “hódíthatunk” fejlett kultúránkkal, tudományunkkal, diplomáciánkkal, vagy új elemként vallásunkat is terjeszthetjük más népek körében. A többjátékos opciók szintén bőségesek, játszhatunk egymás ellen, de akár szövetséget kötve is törhetünk a csillagokig.

A Civilization kiegészítői közül leginkább a Beyond the Sword ajánlható, ez 3990 Ft-ért annyi újdonságot hoz, hogy egy pénzéhesebb kiadó akár Civilization V-ként is megjelentethette volna kétszer ennyiért – de mivel nem így döntöttek, ezért a futtatáshoz kell az alapszoftver. A megszokott új egységek, épületek, térképek, hadvezérek stb. mellett a játékmenetben is számos a változás – pl. a kémkedést teljesen áttervezték, apróságból nagyon élvezetes és jól használható játékelem lett; de lehetne említeni a véletlen eseményeket, természeti csapásokat és jópofa küldetéseket is (pl. találd meg a szent hegyet), amelyek igazán felpezsdítik a hosszú köröket. (Sajnos az 5000 Ft-os limitünkbe nem fér bele, de megvásárolható a Civilization IV az összes kiegészítőjével együtt csomagban kb. 7000 Ft-ért.)

Játékmenet-bemutató:

Két másik programot csak azért nem tárgyalnék részletesebben, mert mások megteszik helyettem itt a blogon – a valós idejű stratégia kategóriában az Age of Mythology Goldról Miou fog írni még a héten, ez 2990 Ft-ért juthat a birtokunkba, tmarxell pedig az UFO Afterlight taktikai játékot fogja mindenki figyelmébe ajánlani (4990 Ft).

Problémás lehet a beszerzés, akár naponta is változhat, hogy hol mi van mennyiért. Mi az adatokat részben az 576 Webáruház, részben a CD Galaxis weblapjáról vettük, valamint személyes plázábarohangálással is szereztünk információt.

A Beyond Good & Evil nemcsak hogy nagyszerű akció-kaland, hanem arról is híres, hogy a főhősnő látható a blogunk fejlécén bal oldalt , valamint valószínűleg ez az első játékprogram, amit egy filozófiai műről neveztek el. Nem kell megrettenni, a játék nem igényel semmilyen különleges előképzettséget, sőt fiatalabbaknak is ajánlható; annál is inkább, hogy a történetben abszolút a jó oldalon állnak hőseink, akik meglepően békés eszközökkel, leginkább a média erejével harcolnak az elnyomó diktatúra ellen. Azért némi csapkolódás is van, de mivel a főszereplő törékeny fiatal nő, a settenkedésnek nagyobb szerep jut – na meg a fényképezőgépnek! Akiben valaha is felmerült, milyen lehet oknyomozó riporternek lenni, az most kellemes fantasy környezetben próbálhatja ki magát. A grafika az alacsony poligonszám ellenére (2003-ban jelent meg a program!) rendkívül szép, a design átgondolt, a zene nagyszerű – itt le is lehet tölteni -; a játék egyetlen hibája, hogy meglehetősen rövid. Cserébe igazi klasszikus, aminek – nincs rá jobb szó – lelke van. 990 Ft-ért láttuk a győri Saturnban.

Trailer:

A Pandora’s Box az 1000 Ft alatti extrém árkategória másik remek versenyzője – ezt a masszív logikai játékhalmazt az az Alekszej Pazsitnov tervezte, aki anno a Tetrist. Bejárhatjuk az egész világot kellemesen és nyugisan szadista kirakós fejtörők megoldásával, amelyek többsége igen ügyesen használja ki azt, hogy a felhasználó egy számítógép előtt ül, és nem fakockákat vagy kartonpapír darabokat rakosgat egymáshoz. 1999-es játék, valószínűleg minden létező mai gépen vígan elfut, 0-tól 120 éves korig bátran ajánlható mindenkinek – eleinte meglehetősen egyszerű, de egy idő után tényleg meglehetősen kínzás mélységekbe (magasságokba?) jut a játékmenet. Nagyon jó, egy baj van vele, hogy nincsen Nintendo DS-re… miután anno a Microsoft adta ki, ez egyhamar nem is valószínű, pedig ideális kézikonzolos cím lenne. Őt is 990 Ft-ért láttuk a győri Saturnban.

A Crashday már inkább ajánlható az adrenalintuning híveinek. Emlékszik még valaki az ős-PC-s Stuntsra? A Crashday német fejlesztői emlékeztek, és úgy döntöttek, ötvözik a klasszikus kaszkadőr-autóversenyt a modernebb címek egyikével, a Tony Hawk sorozattal. Itt nem gördeszkával, hanem egyenesen az autónkkal kell bemutatni mindenféle trükköt, hátraszaltó, tripla csavar, stb. Van mindenféle játékmód, történet (negatívum – a narráció valami ritka idegesítő), küldetések, de persze az igazi a multiplayer. Aki arra vágyik, hogy röpködő autókról lője gépágyúval legkedvesebb barátait, az Most. Szerezze. Be. 2006-os cím, a grafika is ehhez mérten kellemes, nem AAA kategória, de jól néz ki. Kimondottan arcade jellegű játék (automata sebváltó!), de azt hiszem, ebben a műfajban nem a realizmus a lényeg. Öcsémmel egyik kedvenc LAN-os időtöltésünk a mai napig. Extra tipp: a címadó dal (Pencilcase – Crashday) önmagában is tök jó. 1990 Ft a CD Galaxisban.

Ha valaki pedig igazi mészárolós-vérengzőset szeretne vásárolni a szeretet ünnepe alkalmából, akkor rendkívül alkalmas erre a célra a 2004-es Legacy of Kain: Defiance, amivel én ugyan nem játszottam, de figyelemmel kísérhettem, ahogy tmarxell hatalmas lendülettel végigtolta. Talán az jól jellemzi az egyébként meglepően összetett történetet, hogy a legpozitívabb szereplő egy élőhalott, aki mások lelkével táplálkozik. Csak tizenhat éven felülieknek! Tovább nem is ragoznám, tmarxell valószínűleg majd az egész sorozatról fog írni. Extra tipp: nagyszerű hangszínészek és számos idézhető mondat. 1290 Ft a CD Galaxisban.

Játékmenet: