A Spirit Engine 2-t korábban már említettem, mint 2008 legtöbbet szövegelő játékát, de most már legfőbb ideje, hogy bővebben is írjak róla. Kétlem, hogy közületek sokan hallottak volna az első részről, és nem csoda: az a fejlesztő bevallása szerint is inkább csak egy érdekes engine-demó volt, azért sem kért érte pénzt. (Bár minden engine-demó olyan lenne!) Igen, fejlesztő, mert mindkét programot egy ember készítette, a második résznek egyedül a zenéjét szerezte más. De mi is a Spirit Engine 2? Egy meglepően érdekes 2D-s oldalnézeti szerepjáték, amit csak az interneten keresztül (itt) lehet megvásárolni, most már 15 dollárért. Lássuk csak, hogy megéri-e a program az árát!

Ha megvesszük és leszedjük a programot, akkor elsőre feltűnhet az, hogy meglepően nagy méretű; legalábbis én egy klasszikus scrollozós játéktól nem vártam, hogy kétszáz megát foglal. De ha elindítjuk, fel is tűnik, hogy miért: a cím minden vonatkozásban meglepően igényes. Pláne, hogy ha eszünkbe jut, hogy egyetlen ember csinálta majdnem az egészet. (Mondjuk ha összehasonlítjuk az első résszel, akkor bizony feltűnhet, hogy a grafika már jóval igényesebb. Vannak animációk! Na jó, ott is voltak, csak a szereplőkön kívül nem túl sok ) Új játék indításakor a történetbe nem sok bevezetőt kapunk, helyette viszont nekünk kell kitalálnunk, hogy melyik szereplőkkel szeretnénk majd menni. Összesen kilenc különböző ember (?) közül választhatunk, kizárólag hármat. Mindegyikükről olvashatunk egy rövid leírást, és azt, hogy milyen szerepet töltenek majd be a csapatban. Habár ugyan pont három különböző foglalkozás van (lovag, muskétás, pap), attól még nyugodtan keverhetjük az összeset, nem muszáj mindegyikből egyet-egyet vinnünk. Vihetünk akár három lovagot is – a puskák és ágyúk korában ez például egy meglepően életképes felállás. (De tényleg!) Ha összeválogattuk őket és kiválasztottuk a nehézségi szintet, akkor végre nekikezdhetünk a játéknak.

Az egész azzal kezdődik, hogy az elsőnek választott “hősünk” éppen a sűrű sötét éjszakában botladozik egy település felé, és hamarosan belekeveredik a közeli falu gondjaiba, nevezetesen egy gyerekrablásba. Mire ennek a végére érünk, el is telik az első fejezet, és közben össze is áll a csapat. Helyenként meglehetősen kényszeredetten, hiszen elég sok antiszociális szereplőnk lehet – és az összes karakter másként viszonyul egyrészt a különböző történésekhez, másrészt a többiekhez. Meglehetősen sokat beszélgetnek (vagy adott esetben civakodnak) egymással, és itt jön be a játék legfőbb erénye, vagy hátránya: a rengeteg szöveg. Már alapból elég sokat dumálnak (nekem a végén a statisztika szerint a játékidő talán 40-45 százaléka olvasással telt el, és azért viszonylag gyorsan olvasok ), de ha ehhez még hozzávesszük, hogy mennyiféle csapatot rakhatunk össze, akkor már meglepően nagy a választék. Ezért is adtam a játéknak az “év legtöbbet szövegelő játéka” címet. Szerencsére azonban a forgatókönyvíró remekelt – ja hoppá, hiszen ő a fejlesztő! A tíz fejezet alatt végig érdekes marad a játék, mert nem csak a történet fő szála érdekes, hanem a szereplők is. Igen, mind a kilenc. Éppen ezért is hiába lehet az egészet viszonylag gyorsan, 10-11 óra alatt végigvinni, szerintem érdemes legalább kétszer megcsinálni.

De mi van akkor, amikor nem éppen a szövegeléseket olvassuk, hanem harcolunk? A játéknak elég egyszerű, de azért kellőképpen összetett harcrendszere van. A küzdelmek ugyan nagyrészt körökre osztottak, de ha akarjuk, variálhatunk azzal, hogy valós időben szólunk bele, mikorra időzítsék karaktereink a támadásukat. Ez speciel azt jelenti, hogy ha már letelt a körük, akkor tölthetik magukat, és amint “elengedjük” őket, már teszik is a dolgukat. Meg persze maximumra feltöltve jóval erősebb mindenki. Így tehát hiába van körökre osztva a játék, az időzítésnek meglehetősen nagy szerepe lehet, főleg a végére – és főleg a magasabb nehézségi fokozatokon. Normálon nekem két olyan hely volt a történetben, ahol elakadtam annyira, hogy bizony tápolnom kellett. Szóval sajnos az a helyzet, hogy ez a játék se tudott a hasonszőrűek rákfenéjétől, a tápolástól megszabadulni. De nem olyan vészes a helyzet, és szerencsére a korábban szintlépéskor elköltött pontjainkat vissza is vonhatjuk, és átcsoportosíthatjuk máshova.

Mindazonáltal még ezzel is picit kiegyensúlyozatlannak hat a harcrendszer. A szereplők között nem sok különbség van, csak annyi, hogy az összes képesség közül valamelyiküknek mindenképpen fog egy hiányozni. (A külföldi pacifista pap például nem tudja az ellenségeket megátkozni, vajon miért?) Az egyik muskétás szereplőnél azonban sikerült pont a játék legfontosabb védelmi “varázslatát” kiszedni, amiért viszont nagy kár volt, mivel így meg fogunk szegénnyel szenvedni. Ugyan a különböző tárgyakkal valamennyire pótolni lehet, de csak elég harmatosan. Mindenesetre a karakterek fejlesztésekor variálhatunk erősen, és erre szükségünk is lesz, hiszen van, hogy egy új fejezetben az új ellenségek ellen teljesen más taktika kell. Az ember azt hinné, hogy éppen ezért célszerű mindenkit kiegyensúlyozottan fejleszteni – de az én tapasztalatom szerint nem. Inkább érdekes az összes szereplőt teljesen egy irányba gyúrni, aztán majd ha nem arra lesz szükségünk, akkor átcsoportosítjuk a pontokat. Csak ezzel meg vigyázni kell, hiszen karakterenként max. annyi pontot rakhatunk át, ahány győztes csatánk volt eddig – így ha ezekből kifogyunk, akkor bizony megint lehet tápolni

Szóval egyrészt a történet és a párbeszédek remekek, másrészt meg a harcrendszeren, habár elég egyszerű, azért akadna csiszolnivaló. Mi van még? Ott van a zene, amit Josh Whelchel szerzett, és bizony nagyon jó munkát végzett. A fejlesztő, Mark Pay is: habár a megjelenés óta volt négy javítás a játékhoz, súlyos hibák nemigen maradtak benne (inkább csak kozmetikázás volt az egész). A program grafikája igazán igényes, és a kezelésre meg az interfészre egy szavunk se lehet. Egész egyszerűen az egész címből süt az igényesség, a részletekre odafigyelés, és a rengeteg beleölt munka. Igaz, hogy hatalmas újítások nincsenek benne, de már csak azért is megadom neki a “zseniális” osztályzatot, mert egy ilyen olcsó függetlenül fejlesztett játéktól ilyen profizmust régen láttam. Úgyhogy szerintem mindenképpen megéri az árát.

Néhányan most szólhatnának, és joggal, hogy a World of Goo-ra is el lehet ugyanezt mondani, arra pedig mégsem adtam meg ezt az osztályzatot. Igazság szerint én ezt azzal indokolnám, hogy oda csak pályatervezés kellett, itt meg azért a fejlesztőnek egy jó történetet és rengeteg szöveget is írnia kellett – és ez maradéktalanul sikerült is neki. Le a kalappal!

Egy héttel ezelőtt élesítette a Square-Enix ezt az aloldalát. A szemfülesek már akkor kiszúrták, hogy ez az óra ezzel a hangefekttel csak egyet jelenthet: DS-re érkezik a Chrono Trigger, minden idők egyik legjobb számítógépes játéka, mint olyan — a Square sztárcsapata által jegyzett időutazós szerepjáték forradalmi újításaival, játékmenetével, izgalmas és szövevényes történetével, mesterien kidolgozott szereplőgárdájával, nemlineáris játékmenetével és legendás zenéjével évről évre rendre a top 5-be, top 10-be vagy top 20-ba kerül a világ legjobb játékait összegyűjtő nemzetközi szakmai és rajongói listákon. Mi Virtual Console-ra vártuk a megjelenését, de ezek szerint a Square-Enixnek más tervei vannak.
A Square nem tervezi a Final Fantasy III-hoz és IV-hez hasonlóan a szoftver 3D-esítését (én ennek nagyon örülök), viszont amit ígérnek, az a wireless multiplayer, az érintőképernyő támogatás és plusz egy teljesen új pálya. Ez utóbbitól kicsit ódzkodom, mert annak idején nem voltam elájulva a Final Fantasy IV Gameboy Advance változatának “extra” dungeonjától, ami gyakorlatilag egy nagy összedobált terep volt sok szörnnyel, még messziről sem hasonlítva az eredeti brilliáns pályatervezési munkára. Mindenesetre az már jó lenne, ha a Square-nél előszednék a régi terveket és extra helyszínnek betennék az eredeti játékból kimaradt Singing Mountaint, amihez Yasunori Mitsuda még a zenét is megírta. Egyelőre egy teaser trailer látott napvilágot, amiből sok nem derül ki, de a semminél jobb. Amerikai megjelenési dátumnak 2008 karácsonyát kaptuk, ami ki tudja mit jelent Európára nézve.

Maradjunk a Square-nél, ugyanis szeptember 26-ai megjelenési dátumot kapott a Final Fantasy IV, ami a klasszikus SNES-szerepjáték újabb remake-je. Mivel más készíti ezt a verziót, mint a GBA-változatot, van remény arra, hogy minőségi lesz a végeredmény, bár igazából nekem a Final Fantasy III DS se tetszett túlságosan (legalábbis azt nem tudom hogy sikerült nem észrevenni fejlesztéskor, hogy ha három lépésenként jelennek meg szörnyek, az irtózatosan idegesítő tud lenni), hát majd meglátjuk.
3D videókat, 3D világot, új helyszíneket, átdolgozott játékmenetet ígérnek a fejlesztők. Ez megint felemás egy kicsit, mert pl. biztosan megszüntetik az eredeti játékból a felvehető tárgyak listájának limitjét, vagyis hogy a különböző helyeken levő nagydarab Chocobonál elhelyezett cuccainkon kívül limitált a felszerelés mennyisége, így folyton sakkozni kellett. Remélem azért valahogy elérhető lesz majd a nehéz üzemmód is. A 3D világ meg egyszerűen nem szép, amikor ekkora retro-láz van és a DS-en gyönyörűeket lehet csinálni 2 dimenzióban is (ld. a hamarosan elemzés tárgyát képező Final Fantasy Tactics A2-t), nekem a képek alapján hiányoznak a bumszli kis figurák.

Utolsó hírünk a Castlevania platfom-szerepjáték hibridsorozat legújabb DS-es darabja, amiről szintén mostanában látott napvilágot egy előzetes videó. A Castlevania: Order of Ecclesia a rendkívül sikeres (és jó) Dawn of Sorrow és a Portrait of Ruin epizódokhoz hasonlóan a sorozat jelenlegi guruja, Koji Igarashi producer irányítása alatt áll, a videó meg magáért beszél. Sokat még nem tudunk az új játékról azon kívül, hogy kronológiailag a Symphony of the Night után fog játszódni, valamikor az 1800-as években, és a Drakula elpusztítására megalakult, egymással versengő csoportok (szép sport) történetét követhetjük benne nyomon, a szokottól eltérően egyetlen női főhőssel. Őszi megjelenést mondanak neki, de egyelőre csak Japánra és Amerikára.

Tyrian 2000

Nem tudtam megállni, hogy ne írjak külön cikket én is a Tyrianről. Miért? Mert korának, a kilencvenes évek közepének a legjobb űrhajós lövöldözőse, és talán a legjobb DOS alá készült ilyen műfajú játék. És amiért az: a legtöbb játékelem, ami mellékes is lehetne, mint máshol, de nem az.

Minden általam eddig látott hasonló játékot latba vetve a Tyriannek van a legbonyolultabb és leghosszabb története, melyet vagy követünk, vagy nem. Igazából nem kötelező minden pálya előtt elolvasni a birtokunkba kerülő üzeneteket, amit a játék többi szereplőjétől olvasunk, de ezek amellett, hogy árnyalják a sztorit, gyakran olyan színesek és viccesek hogy vétek kihagyni őket. Egyrészt ezek között is számos titkos van (különböző kisebb-nagyobb űrhajók vagy tereptárgyak lelövésekor tehetünk láthatóvá ilyen üzeneteket tartalmazó Data Cube-okat, vagyis adatkockákat), másrészt még csak az internetspam hajnalán jártunk, amikor Jason Emery (a programozó és pályatervező) és Alexander Brandon (a történet és a zene szerzője) már olyan jövőt prognosztizáltak, ahol még a hiperfejlett intergalaktikus űrhajók korában is folyton kapjuk a különböző bolygókra invitáló utazási ajánlatokat, őrült ételek és filmek reklámjait.

Maga a történet, amit csak ezekből az adatkockákból tudunk összeállítani, szintén lenyűgözően bonyolult. A játék 1995-ös eredeti három epizódja még érthető és logikus krónikája egy korrupt csillagközi nagyvállalatnak, a Microsolnak, ami a Tyrian bolygón bányászható gravitációs érc haditechnikára használatával akarja átvenni a szektor irányítását. Főhősünk, Trent Hawkins, természetesen akkor csöppen a történetbe, amikor haverja erről tudomást szerez és kisvártatva meg is ölik érte. Ennek következtében Trentnek menekülnie kell a Tyrianról (épp akkor, amikor szüleitől kap levelet, hogy milyen rendes okos fiú, hogy a Microsol vállalatnál dolgozhat, és hogy a papa is épp most kapott ott állást). Itt kezdődik a bolygóról bolygóra menő hajsza, ahol először minket üldöznek, aztán a második-harmadik epizódban már mi üldözünk

Történet szempontjából leginkább csak ez az első három epizód követhető: a negyedik részen már látszik, hogy az eredeti rendszerhez csatolt új elem, már teljesen felborul a sztori, és kapkodhatjuk a fejünket, hogy ki, mi, hova, miért, az ötödik rész pedig ennek is a hatványa. Emlékszem, amikor egyszercsak a birtokomba jutott egy űrhajó, aminek a leírásában az szerepelt, hogy hát ez egy módosított űrhajó amit Trent a jövőből hozott vissza, amikor másodszor győzte le Vykromodot. De mikor is? Hogy kapott magától űrhajót a jövőből? Ki az a Vykromod? Mi van?? Aztán kifundáltam, hogy Vykromod valahol a második epizód környékén volt egy ellenséges sötét csuklyás valaki, de a többi így is tömény homály. Mondjuk a negyedik rész végefelé beálló őrületet, amikor az utolsó pályák főellenfelei hatalmas orrok, fülek és egyéb furcsaságok lesznek, elég nehéz is történettel megindokolni. (És akkor még nem jött az ötödik epizód!

Na de ez ne bátorítson el senkit a játéktól, mert egyébként tényleg kitűnő darabról van szó. A legjobb benne a történet-módnak az a funkciója, hogy egyrészt minden pálya után lehet menteni, azaz a rövid napi ötperces időtöltés kategóriájába is simán belefér a Tyrian, másrészt pedig gyakorlatilag örök életünk van, ha az egyik konfigurációban nem sikerült a pálya, akkor simán újrakezdhetjük egy másik összeállításban. Ugyanis útközben az idegen hajók lelövéséből szerzett illetve egyéb módon összeszedegetett pénzünkből vehetjük a Marci által írt rengeteg fejlesztést: hajót, központi fegyvert, oldalfegyvert, külön bal-jobb kiegészítő fegyvert, pajzsot, motort, stb. és nem kerül külön pénzbe ezeket lecserélni, vagyis szabadon válogathatjuk magunknak össze a számunkra legmegfelelőbb összeállítást. És aztán mindegyik fenti kategóriában, főleg a fegyvereknél, több tucatból válogathatunk, mindig attól függően, hogy melyik pályán járunk, illetve ha titkos pályát találunk úgy ott titkosabb, egyedibb, őrültebb cuccokat is vehetünk. Nem is tudom például hogy csináltam még kilencvenakárhányban, első DOS-os végigjátszásomkor, hogy egy Supercarrot nevű répahajót szereztem magamnak, amit hatirányú hotdoglövővel sikerült felszerelnem. Bizarr.

Egy dologról nem esett még szó, a futtatásról. Régi DOS-os játék lévén nem egyértelmű a működése, arra külön fel kell hívni a figyelmet, hogy a Marci által belinkelt zip fájlban mindegyik fájl írásvédettre van állítva, ezért azokat kijelöléssel át kell állítanunk, mielőtt elindítjuk a játékot, ugyanis anélkül nem fog működni. A másik dolog, hogy bár a Tyrian 2000-et már Windows alá fejlesztették, vagyis Windows alatt is elindul, a konfigurációs programjában választható hangkártyák már rég nem léteznek, ezért Windows alatt csak elég nehezen fügjuk tudni beindítani a hangot, ha sikerül egyáltalán. Legjobban tesszük ezért, ha beszerezzük az ingyenes DOSBox programot, ami egy Windowsos alkalmazás, ami úgy csinál, mintha DOS lenne, ezért bármilyen régi DOS-játékot tudunk rajta futtatni (na jó, nem az összeset, de nagyjából mindet, és a Tyrian is kifogástalanul működik).