[DS] Worms: Open Warfare 2

Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2007
Műfaj: 2D lövöldözős
Korosztály: PEGI: 7+
Nyelvigény: alapfokú
Nehézség: kezdő-haladó
Beletanulási idő: rövid

Jó régen írtam egy cikket a Settlers DS-ről, ami szintén egy remek PC-s játék kevésbé remek DS-es átirata volt. Úgy néz ki, egyes kiadók nem szeretnek kockáztatni, és szívesen készítik el a nagy klasszikusok kisméretű, kétképernyős változatát – aztán, ha másért nem, hát azért megveszik az emberek, mert az eredetit szerették. Jó ideje már, hogy kipróbáltam a Worms: Open Warfare-t a DS-emen, de mivel már öt perc játék után az a benyomásom volt, hogy ez a játék elég darabos, inkább gyorsan vissza is adtam. Ilyen előzmények után picit meglepett, hogy kijött a folytatása (igaz, már elég régen), úgyhogy gondoltam megnézem, ezúttal mit is alkottak a srácok/csajok!

Mi van, ha valaki nem ismeri az eredetit? Nekik egy gyors összefoglaló: a játék lényege az, hogy kettő, vagy több kupac kukac irtja egymást 2D-ben (vagy a sorozat későbbi részeiben 3D-ben, de szerencsére a fejlesztők nem vetemedtek arra, hogy azt is megpróbálják DS-re átültetni), körökre osztva. Van egy véletlenszerűen generált pálya, egy rakás fegyver meg vér… ja, mondjuk az sajnos nincs. Szóval a lényeg az, hogy ügyesen célozzunk, ügyesen taktikázzunk, és így kiirtsuk az összes ellenfelet. Van, amit nemigen lehet ragozni – de attól még hihetetlen szórakoztató tud lenni!

Ezen túl is vagyunk, lássuk a lényeget. Az első benyomásom a játékról az volt, hogy „béplusz ez mennyit tölt.” Ja nem, volt intró is! Ne várjunk Final Fantasy III vagy Luminous Arc-féle minőséget, de azért egész kellemes, hozza a Worms-intrók szokott minőségét. Ezután megalkothatjuk az első számú féregalakulatunkat, ami sajnos a mostanra megszokott nyolc helyett csak négy elithernyóból áll, és kezdődhet is a móka. Egy szép egészséges adag töltögetés után, persze. Amint viszont meglátjuk a menüt, már kellemesebb kezd lenni a dolog, elég nagy választékunk van. Jó szokás szerint ha kedvünk van rá, akkor a beállításokkal való macerálás helyett egyből kezdődhet a móka, de ezt még egy kicsit hagyjuk. Nézzük inkább, hogy mik közül válogathatunk!

Nagy szerencsére a készítők nem hagyták ki a többjátékosos üzemmódokat, de hát az elég durva is lett volna. Van egykártyás, többkártyás, meg WFC-s játékra lehetőség – szóval megvan minden, ami kell. Ha pedig épp nincs alkalmunk (vagy túl sok vereség után kedvünk) egy másik emberrel küzdeni, akkor azért nem kell elunnunk magunkat, a gép ellen küzdve is sokféle játékmódból választhatunk. Itt mondjuk kicsit az volt a benyomásom, hogy a fejlesztők azon erőlködtek, hogy a DS minden egyes hardver-elemét kihasználják, mert pl. az ejtőernyős játékmód, amiben egy darab kukacot kell elfújnunk a célba, azért elég erős volt. Van még két hasonló ökörk kísérletezgetős játékmód, amik viccesek, de olyan sokat nem fogunk velük játszani. Azaz lehet, hogy mégis rákényszerülünk, ugyanis ebben a játékban nem úgy van, mint pl. a Worms World Partyban, hogy az egyjátékosos módokban elért sikerek után különböző extrákat kapunk, hanem ahhoz, hogy a játék által felajánlott összes lehetőséggel élhessünk, a küldetések sikeres teljesítésével pontokat kell gyűjtenünk. Ezekhez természetesen hozzátartoznak a többi játékmódok, mint pl. a „hadjárat” – ne tessék semmi komolyra gondolni, ez nem takar mást, mint előre beállított küzdelmeket. De legalább néha kapunk átvezető animációkat, amik szintén viccesek. Visszatérve a pontrendszerre: valahogy jobban örültem volna, ha nem azzal indít a játék, hogy „háhááá, ezt még nem használhatod, vedd szépen meg”, és inkább egy adott mennyiségű pont után kapnék valamilyen meglepetést. No mindegy, ők tudják.

Most, hogy erről ennyit regéltem már, talán szólnom kéne pár szót arról is, hogy milyen lett maga a játék Dióhéjban: meglepően jó. Kicsit tartottam attól, hogy a képernyő túl kicsi lesz itt is a játéktérnek (mint a Settlers DS-nél), de ezt megoldották azzal, hogy kisebb lett a játéktér, meg azzal is, hogy két képernyőn nézhetjük. Én speciel úgy voltam vele, hogy zavart a kettő között levő elkerülhetetlen üres tér, de egy gombnyomással behozhatjuk a felső képernyőre a kicsinyített térképet, ami viszont nagyon hasznos – úgyhogy ezt ügyesen oldották meg a fejlesztők. Maga a játék kezelése is remek lett: ha valaki játszott a sorozat korábbi tagjaival, akkor pár perc elteltével teljesen otthonosan fogja használni, ha pedig nem, akkor nem nehéz beletanulni. (Én legalábbis nem emlékszem arra, hogy anno különösebben nehéz lett volna megszoknom.) Ha valakinek arra van kedve, irányíthatja a játékot az érintőképernyővel is, ilyenkor pl. nem gombnyomásra, hanem egy gyors tollvonásra jön be a fegyverek listája – én mondjuk maradtam a „klasszikus” módnál, de legalább lehet mind a kettőt egyszerre használni, nem kell állítgatni közöttük, ha valamiért a másikat szeretnénk használni.

Mi van még? A hangok hozzák a szokott héliumos minőséget, csak nincs annyiféle, mint a korábbi részekben, de hát ez nem is csoda. Mondjuk ez az egész játékra jellemző: tudja (majdnem) mindazt, amit a sorozat (számomra) legjobb darabja, a World Party tudott, csak nem ugyanabban a bőséges mennyiségben. Van egy-két apró ötletes újítás / változtatás persze, nekem pl. tetszett, hogy a véletlenszerűen bekövetkező „katasztrófáknak” most már nagyobb szerepe van, az viszont nem, hogy nem lehet őket kikapcsolni.

A különböző portálokon írt cikkeket nézegetve kicsit meglepetten olvastam, ahogy többen kijelentették az Open Warfare 2-ről, hogy az egész sorozat legjobb darabja lett – én ilyen messzire nem mennék, de az tény, hogy DS-re ezt kellett volna simán Open Warfare-nek hívni, az előzőt meg mondjuk Open Warfare 0-nak, mert a kettő közül csak ezt fogja mindenki emlegetni, egyszerűen annyival jobb. Az a kettes meg picit zavaró a végére Szóval ha valakinek tetszett az eredeti játék, és szívesen folytatná a rakétavetős féregirtást DS-en is, annak ajánlom, hogy szerezze be, aki pedig valahogy még kihagyta az eredetit, az nyugodtan nézze először ezt meg – érdemes.