[DS] Trauma Center: Under the Knife 2

Gémeskút osztályzat: nagyon jó
Kiadás éve: 2008
Műfaj: műtős szimulátor
Korosztály: ESRB: T (európai korhatár még nincs)
Nyelvigény: középfokú
Nehézség: kezdő-haladó
Beletanulási idő: rövid

Néhány évvel ezelőtt valakinek, amikor kezébe vette a Nintendo DS-t és elkezdett játszani vele, a következő gondolat juthatott az eszébe: “Nini, hiszen ez a mutatópálcika akár szike is lehetne!” Persze lehet, hogy a Trauma Center mégsem ilyen népmesei módon született meg, de sebaj: a lényeg, hogy kaptunk anno egy újító szellemű játékot, ami elég sokak emlékezetében megmaradt. Az egyik ilyen emlékezetes mozzanata az ún. “Healing touch” és az utána… érdekesbe forduló történet volt, a másik pedig magának a programnak a nehézsége. Az eleje még viszonylag könnyen indult, aztán elég durván felfutott: olyannyira, hogy én pl. anno nem is csináltam végig a történetet, egyszerűen abbahagytam. Azóta kijött egy Wii-s változat, amit inkább szintén hanyagoltam, meg elkészítették a játék folytatását is. Mivel maga az első rész amúgy kifejezetten jó volt, úgy döntöttem, kipróbálom a másodikat is, hátha most már nem akarom majd a falhoz vágni a DS-emet. Lássuk, hogy most épségben megússza-e a hardver!

Lassacskán már hagyományossá válnak a “nevesebb” DS-es játékokban az intrók, amikben megismerkedhetünk a főbb szereplőkkel: hogyha játszottunk az első résszel, akkor itt már láthatjuk is, hogy lesznek korábbról ismerős arcok. A főszereplő, akit irányítunk, megint Dr. Derek Stiles, aki azóta már igazi sztársebész lett – azaz pontosabban csak az lenne, ha nem lenne igencsak szerény. Az ő szerepében fogjuk levezényelni a műtéteket, és a nehézségi szint kiválasztása után rögtön kezdhetünk is, méghozzá Afrikában: a történet ugyanis azzal kezdődik, hogy derék orvosunk (jaj!) és az elmaradhatatlan nővérkéje egy polgárháború dúlta (kitalált) afrikai ország menekülttáborába utaznak segíteni. Meg mellesleg kideríteni azt is, hogy van-e valami igazság akörül a mendemondák körül, hogy valami veszélyes és teljesen ismeretlen járvány ütötte ott fel a fejét. Megismerkedünk gyorsan egy fiatal afrikai doktornővel, akiről amint fél perc múlva megszólal, kiderül, hogy férfi (hopsz, mea culpa ), és neki is vághatunk a dolgoknak.

Én speciel pár perc múlva annak vágtam neki, hogy lekapcsoljam a menüben a beszédet, mivel engem zavart. Műtét közben még annyira nem, ott még valamennyire segített is, de a párbeszédek közben bizony baromi furán hatottak az egy-két szavas megnyilvánulások. Nem azt mondom, hogy ez a Trauma Center 2 sajátja, más DS-es játékokban is találkozhatunk ilyennel, de valahogy egész egyszerűen nem tetszettek a hangszínészek. Persze lehet, hogy másnak ezzel nem lesz gondja, mindenesetre nagyon szerencsés, hogy a készítők külön lehetővé tették ennek a kikapcsolását. (Láttam már olyan programot, amiben nem.) Annak is igazán örültem, hogy a játék elején kiválaszthattam a nehézségi fokozatot: a régi tapasztalataim alapján úgy gondoltam, elsőre inkább maradok a könnyűnél. Itt most viszont a könnyű tényleg a könnyűt jelenti, talán hogyha kétszer volt az, hogy nem sikerült elsőre megcsinálnom egy műtétet. Úgyhogy ha valaki inkább csak egyszerű kis ötperces szórakozásokra vágyik, meg inkább a történettel haladna, az is nyugodtan játszhat a játékkal, nem fog belehülyülni a tizedik elhibázott műtétbe. (Most már.)

Na de viszont a történet. Az eleje nekem meglehetősen tetszett, jó ötletnek tartottam, hogy az elrugaszkodott bioterrorizmus meg ilyenek helyett inkább egy valóságos helyzetet mutattak be, azaz a menekülttábort és az ottani nehézségeket. Igaz mondjuk, hogy kicsit furcsán hatott, hogy az elején folyton mondták, hogy nincs elég felszerelés, aztán még ott is használhatunk lézert a műtét közben. Aha, szóval a gyerekeknek cukorka nincs, de a rákos sejtek ellen lézer van. Logikus Na de sebaj, mert később aztán tényleg előkerülnek a felszerelés-hiányos műtétek, amikor pl. megfelelő világítás híján nekünk kell kis fénytollal világítanunk – szerencsére azt ügyesen megoldották a fejlesztők, hogy a műtétek (amikből van jópár!) nem válnak rutinossá és unalmassá… Csak hát helyenként bizony most is túl kreatívak lettek. A történet “természetesen” megint átmegy a bioterrorizmus elleni küzdelembe, és kapunk mindenféle rejtélyes betegségeket és mutációkat: az nekem külön tetszett, amikor megjelentek azok a mutáns tumorok, amik úgy néztek ki, mintha kereszteznénk egy káosz-csillagot egy Dávid-csillaggal. (Ez egy mesterséges betegség, úgyhogy összeesküvés-elmélet hívők figyeljenek!) Őszintén szólva nem tudom, hogy meg lehetett-e volna csinálni egy ilyen játékot úgy, hogy az ilyen kitalált meg “rajzfilmes” elemeket kihagynánk belőle, de végülis csak egyvalami miatt tudom felróni őket a fejlesztőknek. Mégpedig amiatt, hogy ha ilyen elemekkel tűzdelik tele a történetet, akkor nem kéne életközeli és amúgy komoly problémákat is belerakni, mivel ezek után azok inkább csak elbagatellizálódnak. Szerintem vagy az egyiket, vagy a másikat el kellett volna hagyni. (Amúgy nézzétek meg az Awesome Center-t , ott pl. nagyon jól kiparodizálják az egészet )

Most pedig ezzel be is fejeztem a játék hiányosságainak felsorolását. A grafikára szerintem semmi panasz nem lehet, mind a műtős, mind a párbeszédes részek szépen meg vannak rajzolva; a zene nem zavaró (egyáltalán nem is tűnik fel), a kezelés pedig nagyon könnyen megtanulható, és jól kézre is áll. Így tehát összefoglalva: igazság szerint nekem a játékban a története volt az, ami nem igazán tetszett. Viszont egy ilyen játékban majdhogynem az a legkevésbé fontos. Hatalmas újítások az előző részhez képest nincsenek benne, most már egyszerűen csak kiforrottabb az egész. Mivel egy-egy műtét általában max. öt percig szokott tartani, ezért nem kell egyszerre sok időt beleölni a programba, könnyű kis kikapcsolódásnak is megfelel most már.

Na, ezt az utóbbi mondatot ha az első részre mondtam volna, akkor utána gyorsan fejbe is csaptam volna magam. Aki még nem játszott az egyik Trauma Centerrel sem, annak nyugodtan ajánlom, hogy próbálja ki: nagyszerűen szórakoztató játékot kap, pláne ha nem próbálja komolyan venni a történetet. Azoknak pedig, akiknek nem ismeretlen a program, szintén tudom ajánlani: ők nyugodtan feljebb kapcsolhatják a nehézségi fokozatot, és az előző részhez képest semmilyen csalódás sem fogja érni őket. Kicsit úgy vagyok ezzel a címmel most, mint a hamarosan szintén bemutatásra kerülő Worms: Open Warfare 2-vel: ha az lett volna az első rész, és nem a második, akkor megkapná tőlem a “zseniális” minősítést. De mivel nem az, és akkora újítások most már nincsenek benne, ezért maradok a “nagyon jó”-nál.